Az értékalapú befektetéseké a jövő

A korona vírus-járvány felszínre hozta a minőségi testkultúra sebezhetőségét. Az ágazat szereplői bajba kerültek, a kilábalás pedig éveket vehet igénybe. Zwickl Dániel változásokat vizionál.

A hazai sportélet működtetéséből jelentős részt vállal magára az állam. Most fennáll-e annak veszélye, hogy a büdzséből kevesebb pénz érkezik majd a szervezetekhez?

Várhatóan így lesz, a mértéke azonban kérdéses. Jelenleg az államot tekinthetjük a legfontosabb olyan forrásnak, amely a műhelyeken és a versenyzőkön tud segíteni. Mivel a sport stratégiai ágazat, a közös felelősségvállalás mindenkire vonatkozik, vagyis ez a helyzet teljesen normális. Nagy összegről van szó és a finanszírozás esetleges csökkenését minden szektor meg fogja érezni. Az olimpiai sportágak számára mentsvár, hogy az ötkarikás viadalt eltolták, a felkészülést pedig nem veszélyezteti semmi, az erre szánt összegek aligha módolnak.

Több klub fizetéscsökkentést jelentett be. Ezek révén valós megtakarítást értek el, vagy a közlemények propagandisztikus célokat szolgáltak?

Érdekes jelenség ez. A honi sportszervezetek, labdarúgó klubok és egyesületek többnyire követik a meglévő trendeket. Gondolok az angol, a német és a spanyol bajnokságra, de akár megemlíthetem az amerikai profi kosárlabdaligát is. Bevett gyakorlattá vált a harminc százalék, viszont nagyon eltérő a szektorok helyzete. A sportolóknak nem kell tudniuk, hogy a koronavírus miatt mennyit bukik a cégük, de a tisztánlátás érdekében elmagyarázhatják nekik a vállalkozások helyzetét. Mindkettőre volt példa: az utóbbi esetén még az irreálisan soknak tűnő ötven-hetven százalékos redukciókat is elfogadták. Amennyiben valahol az elbocsátás mellett döntöttek, akkor a túlélés érdekében erre tényleg szükség volt. Ahol ennek az ellenkezőjét tették és megtartották értékeiket, ott példát mutattak. Néhány tehetős itthoni klubnál akadnak egy-két száz millió forintos éves javadalmazások, ezeket – mivel nincsenek mérkőzések – időarányosan könnyebben lehet húsz, vagy harminc százalékkal csökkenteni, mint a háromszázezer forintos háttér munkások bérét. A tulajdonosoknak, vagy a munkáltatóknak arra kellett törekedniük, hogy a lehető legtisztességesebben járjanak el és vészeljék át a krízist. Megjegyzem, hogy drágább lesz később embereket felvenni, mint őket most megtartani. A szolidaritás egyik legszebb formáját a tenisznagyságok produkálták: Djokovics, Federer és Nadal is segített a kicsiken. Azért, mert tudatában voltak annak, hogy az őket követő mezőny nélkül nem juthatnak el a csúcsig.

A szponzori szerződések egyoldalú felmondása esetén előállhatnak-e peres viták?

Természetesen. Most sok múlik az egyesületek hozzáállásán. Vannak közös megegyezéssel történt és így kommunikált szerződés módosítások, viszont ha az egyik fél ebbe nem megy bele, vagy a szerződés nem teszi lehetővé a korrekciót, joga van az új feltételeket visszautasítani. Most mindenki megértő, de az együttműködés hiányára is van példa. A kapcsolatok akkor erősödnek meg, ha közösen vészelik át a krízist.

A televíziós adások elmaradása hogyan érinti a szövetségeket?

Amelyik műfaj esetén a tévé az úr – gondolok a labdarúgásra, a kézi- és a kosárlabdára – abszolút problémás a helyzet. Nincs meccs, nincs teljesítés, ráadásul a szponzorációs szerződések után sem érkezik pénzt, szóval itt minden fél csak veszít. A sportközvetítések esetén azért óriási a tét, mert nagy összegek forognak kockán. Az a kérdés, hogy mit tartalmaznak ezek a megállapodások: melyik sportág tudja befejezni a küzdelmét, vagy képes pótolni a sugárzásokat. Ahány ház, annyi szokás: az angolok játszani fognak, a franciák nem, a németek mindent elkövetnek, az olaszok még a furcsa megoldásoktól sem riadnak vissza, nálunk a folytatásra voksoltak. Mindenki belemegy a zárt kapus megoldásba is: ha már nincs jegybevétel és nem pörög a büfé fogyasztás, legalább jöjjön a közvetítési jogdíj és a támogatók is fizetnek.

Több klubvezető tisztító tűznek nevezte a válságot. Mondván: végre csökkenhetnek az elszaladt bérköltségek, amelyeket már egyre nehezebben tudtak előteremteni. Mi erről a véleménye?

Finanszírozási szempontból nagyon jót tenne a magyar sportnak, ha ebből a válságból így jönne ki. Eddig ugyanis az erre való törekvések zátonyra futottak.

Várható-e, hogy a látványsportok esetében feleződnek, harmadolódnak az átigazolási összegek?

Ez azon múlik, hogy mennyi ideig tart a válság. A mostani gyakorlat, mely szerint mindenki fizet a világba, azért harapózott el, mert rengeteg pénz van a szektorban és valamennyi szereplő tartja a markát. Mivel piacgazdaságot élünk, értékalapon kell egy játékosba fektetni, ebben az esetben mindig lesz rájuk pénz.

Milyen sors várhat a tao-ra?

A társasági nyereségadó jelenleg lélegeztető gépen tartja a tao-ra jogosult sportágakat és a környezetüket is, de ez nem valós állapot. A sport világot vagy a piaci, vagy a tényleges állami finanszírozás jellemzi, utóbbi Kína sajátja. A tao az államnak egy furcsa támogatási rendszere: jótékony hatása mellett kárt is okoz, mert általa, akár teljesítmény nélkül is, magas béreket lehet realizálni. Köztudott, hogy a tao csak a látvány sportágakra vonatkozik és tény: ha kevesebb a társasági adó, akkor kevesebb jut a sportágaknak. A mostani válságnak lesznek vesztesei, de nyertesei is, általánosságban viszont kevesebb lesz a cégek tao-kerete. Érdemes lenne végre megvizsgálni, hogy a tao haszonélvezői mennyi pénzből milyen eredményeket értek el és azt is kíváncsian várom, hogy a jelentős tao forrást felhasználó akadémiák mikor produkálják a tőlük elvárható nívót.

Miképpen takarékoskodhatnak a sportszervezetek?

Izgalmas felvetés. Vegyünk egy itthoni foci példát: ha a külföldi munkaerő nem hozza a tőle joggal várt produktumot, az értékbeli különbséget, vagy ha nincs rá pénz rá, akkor az adott klub a hazai kínálatból válogat, esetleg a saját utánpótlásából szelektál. Ez a tétel igaz az edzőkre, a kézi- és a kosárlabdára, azaz a folyamat hasznot is hozhat. Az egyéni műfajok – asztalitenisz, birkózás, cselgáncs, ökölvívás, vívás – fix költségvetéssel, kevés tartalékkal dolgoznak, képviselői edzőtáborokon és versenyeken spórolhatnak, továbbá események szervezésére is kevesebb forrásuk lesz. A vezetőknek prioritásokat kell meghatározniuk: van adminisztráció, működtetés, létesítmény fenntartás, versenyeztetés, sportegészségügy, marketing, külső szolgáltatás, tanácsadás és nem mindegy, hogy miből, vagy kitől vesznek el.

A megbomlott egyensúlyra a helyes közgazdasági-pénzügyi válasz a kiadások csökkentése és a bevételek növelése. Most fel lehet-e írni ezt a receptet?

Ez így, gazdasági szempontból, egyszerűen hangzik, de akkor nem működik, ha nincsenek bevételek, mert ilyenkor nincs megoldása az egyenletnek. Álláspontom szerint a közösen vállalt felelősség hozhatja meg a sikert. Az egyesületek tartsák meg értékeiket, de ha így lesz, akkor is csak két, három, vagy öt év múlva mérhetjük le a hatásokat. Hosszan tartó folyamatra számítok.

Névjegykártya

A 35 éves Zwickl Dániel olimpikon asztaliteniszező (London, 2012), sportmenedzser (diplomáját a Testnevelési Egyetemen szerezte), a Nemzetközi Teqball Szövetség sport operációs menedzsere. A volt profi élsportoló mester képzését Angliában, a Leeds Metropolitan University sport- és üzleti szakán végezte. A 2012-es londoni olimpia után hat évig volt az egyaránt német TTF Liebherr Ochsenhausen és a Liebherr Masters College sportmenedzsere.

(A borítóképen: Zwickl Dániel)