2017.11.19. 14:14

Kajakos, aki jobbal és ballal is remekül dekázik

Miskolc - A hajdani olimpiai ezüst- és bronzérmes sportoló, testnevelőtanár és edző boldogsága határtalan. Interjú Rakusz Évával, aki Prima díjat kapott a Magyar Sport kategóriában.

Rakusz Éva a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Prima díjat – a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége által adományozott elismerést – a napokban vette át a Miskolci Nemzeti Színházban tartott gálaest keretében. Az elismeréssel egymillió forint, ezenkívül Szanyi Borbála bronzból készült Mancs-szobra és ifj. Vajda Attila gyémántokkal és drágakövekkel kirakott aranykitűzője járt.

Hogyan fogadta jelölését, majd a díját?

Rakusz Éva: Már pusztán az is fantasztikus hatást gyakorolt rám, hogy szóba került a nevem. Örömömet fokozta, hogy sokan azt mondták: ennek éppen itt van az ideje, mert mintha „elhanyagoltak” volna, ezért lobbiztak értem. Köszönöm azoknak, akik javasoltak és jelöltek. Őszintén mondom, hogy amikor utánanéztem, hogy miről is van szó valójában, a közönségszavazatok elnyerésére gondoltam. Mert egykor csak népszerű sportoló voltam, így abban reménykedtem, hogy még nem felejtettek el, még sokan tudják, ki voltam szeretett sportágamban.

Sok kitüntetést kapott már. Képzeletbeli rangsorában hová helyezi a megyei Prima díját?

Rakusz Éva: Az elsők közé teszem. Azért, mert életműdíjként fogom fel, ez a kategória pedig az ember életében mindent visz.

Mire költi a kapott pénzt?

Rakusz Éva: Ezzel a kérdéssel hamarosan foglalkoznom kell. Ugyanis sokan megkérdezték és sokan ötleteket is adtak nekem. Mivel köztudott, hogy motorozom, néhányan javasolták: „Éva, vegyél egy új vagy akár egy használt kétkerekűt.” Ebből azonban nem lesz semmi, mert valószínűleg a tartozásaimat fogom rendezni.

A régió polgárai körében töretlen még a népszerűsége?

Igen, a díjam után ezt érzem. Különösen Tiszaújvárosban jegyeznek, elvégre itt élek, dolgozom és edzősködöm.

Hogyan szolgál az egészsége?

Rakusz Éva: Fiatalosan felelek: minden oké. Abszolút rendben vagyok.

Mit csinál napjainkban?

Rakusz Éva: A Szerencsi Szakképzési Centrum Tiszaújvárosi Brassai Sámuel Szakgimnázium és Szakközépiskola testnevelőtanára vagyok, a 9–12. osztályosokat tanítom. Diákjaim tudják, hogy ki voltam, és érzésem szerint szeretnek. Az elmúlt napokban sokan gratuláltak nekem a tantestületből, és ezt tették a tanítványaim is – így mondták –, büszkék rám.

Élsportolóként annak idején biztosan sok klubtól kapott ajánlatot, Tiszaújvárosnak mégsem fordított hátat.

Rakusz Éva: Eszembe sem jutott, hogy megtegyem ezt a lépést. Tényleg voltak megkereséseim, de ezen a településen minden rendelkezésre áll a magas szintű munkához. Az adottságok kiválóak, a feltételrendszert pedig a város mindenkori vezetői megteremtették: remek a sportcentrum, az uszoda, a tanpálya, a konditerem, a közelben folyik a Tisza, ahová kerékpárral, de még futva is ki lehet menni. Aki kicsit akar, akiben szunnyad a tehetség és akiben van szorgalom, jöjjön Tiszaújvárosba, mert a kiváló eredményekhez itt, helyben, ami csak kell, megvan. Annak idején a szerencse is mellém szegődött, hiszen a trénerem jó ember, nagy tudású szakmabeli volt. Farkas Zoltán mesteredzőről, a későbbi polgármesterről beszélek, máig hálás vagyok neki.

Álmodik-e még az olimpiai szerepléseiről?

Rakusz Éva: Már nem, de sok emlékem megmaradt: az 1980-as moszkvai játékokon vettem részt életem első doppingvizsgálatán. Három üveg sört is lenyeltem – más nem volt – és az italtól már fájt a fejem, de mégsem tudtam „anyagot” produkálni. Megfordultam a Vörös téren, a Lenin-mauzóleumban, az olimpiai falut pedig teljesen körbekerítették. Igen nagy volt a szigor, féltettek minket, ezért nagyon figyeltek ránk. 1988-ból a ferde szemű emberek vésődtek belém. Szöulban is őrizték a szereplőket, de ott valahogy a föld alól jöttek elő a rendőrök és a katonák.

Los Angeles?

Rakusz Éva: Amerika, 1984, bojkott, nem utaztunk, ennek következtében álmatlan éjszakák gyötörtek. Az előolimpián még ott voltunk, én pedig legyőztem a kelet-németek legendás nagyságát, Birgit Fischert, aki – ha nem tévedek – nyolcszoros olimpiai és huszonnyolcszoros világbajnok. Örömömben megkérdeztem Parti János szövetségi kapitánytól, hogy elmehetek-e Disneyland híres vidámparkjába, mire azt a választ kaptam, hogy nem, ezt a kirándulást majd az olimpia utánra ütemezzük. Aztán ebből, mint tudjuk, semmi nem lett, és sok magyar sportoló álma vált köddé. Még szerencse, hogy nekem megadatott Moszkva és Szöul.

Ha a szovjetek nem kezdeményezik a bojkottot, alighanem olimpiai bajnokot tisztelnénk önben.

Rakusz Éva: Ez számtalanszor felvetődött bennem. Mármint az, hogy vajon ötkarikás bajnoki címet szereztem volna-e a Csendes-óceán partján lévő metropoliszban, de rendre elvetettem ennek mérlegelését. Például azért, mert akkor Kőbán Rita már nagyon nyomult előre, és még abban sem lehettem biztos, hogy kiutazhatok Los Angelesbe. A mérlegem, a bronz- és az ezüstérem így is nagyon szép.

A kajak napjainkban milyen szerepet tölt be az életében?

Rakusz Éva: Edzősködöm a Tiszaújvárosi Vizisport Egyesületben, sőt még aktívan versenyzem is. Igaz, már keveset edzek, de a mesterek bajnokságán azért indulok és sárkányhajózom is. Úgy harminc tanítványom van, Kiss Attilával viszem a csoportomat, amelyben 6–15 éves fiúk és lányok kajakoznak. Kezdőkkel foglalkozom, a sportág megszerettetése, a vízen járás szabályainak megismertetése, vagyis az alapok lerakása a feladatom.

Könnyű gyerekeket toborozni?

Rakusz Éva: Nehéz! Annyi mindent csinálhatnak már, hogy a kajak, a sok-sok munka nem vonzza őket. Kapcsolatok révén haladunk, az egyik gyerek szól a másiknak, a másik meg a harmadiknak.

Mivel tölti a szabadidejét?

Rakusz Éva: Nyáron motorozom, a bátyámmal járok találkozókra. A régi sporttársaimat is gyakran felkeresem, például Povázsán Katalinhoz sokszor megyek Budapestre. Egyébként pedig a munka és az edzősködés mellett nincs szabadidőm, a hétvégék ugyanis a versenyekre szólítanak, szerelemnek elég nekem a kajak.

Szereti még a labdarúgást?

Rakusz Éva: Mivel hajdanán sokat fociztam, a tanítványaimnak gyakran bemutatom a dekázást, sőt az órák vége felé beállok közéjük futballozni. Mindkét lábbal jól kezelem a labdát, ezt kevés hölgy mondhatja el magáról. Azoknak jegyzem meg, akik labdarúgásból akarnak érettségizni, hogy nekik jobbal és ballal is tudniuk kell labdát emelgetni. Ez nem is olyan egyszerű móka, bárki kipróbálhatja, hogy átvinné vagy leverné a lécet… Ami pedig a kispályázást illeti: a hatvan- vagy a hatvanöt évesek között nagyszerűen megy nekem a játék.

- Kolodzey Tamás -