Költészet napja

2020.04.11. 14:00

„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?”

Érzések, örömök és gondolatok – a magyar költészet napján.

Forrás: Illusztráció

Végiggörgetve ezen az cikken elsőre annyit gondolhatunk: tíz ember mesél.

Tíz ember az élet különböző területéről egy-egy versszak mentén elmeséli: milyen a kapcsolata a versekkel, vagy azzal a néhány sorral, amelyről elmélkedni kértük. Milyen élményeket, érzéseket váltanak ki belőle a magyar költészet legszebb gondolatai.

Aztán, ha jobban megnézzük irodalmi körünket, akkor láthatjuk: nemcsak az élet különböző területeiről jöttek – kommunikációs szakember, főorvos, középiskolai tanár, színész, vállalkozó versbarát, könyvtárigazgató, színházigazgató, könyvkiadó-kulturális szakember, zenész –, hanem az élet megannyi oldaláról. Jobbról, balról és középről. Ahogy a költők is.

Vendégeink szavait olvassuk, és egyet látunk: a versek varázsütésre alakítanak ki közöttük egy szövetséget abban, hogy az élet szép. Mert amikor verset olvasunk, egyformává válunk: nem várja tőlünk a harcot senki sem magunkért, sem azokért, akiket képviselünk. Megadatik viszont az öröm, hogy visszatérjünk gyermeki önmagunkhoz. A tiszta lélekhez, amikor még nem álltunk háborúban senkivel – és semmivel.

És teljes természetességgel tartottuk meg az erkölcsi törvényeket, és voltunk ezáltal boldogok. Ez elég volt a boldogságunkhoz. Nem akartunk többek lenni, mint akik valójában vagyunk. Még inkább a lelkünk mélyére hatol a felismerés, ha eszünkbe jut: a nagyszombatot töltjük egymás között. Nagy bajunkban, de erős bizodalmunkban Jézus feltámadását várjuk, akitől egy láthatatlan iskolában az erkölcsi törvényeket tanultuk.

A magyar irodalom egyik legrejtélyesebb gondolata, József Attila Ars poetica első strófája húsvéti várakozásunkat is beragyogja: „…Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” Elfordul a kulcs a rejtély lakatjában, és értjük: „költők” akarhatunk lenni, nem „költészet”. Az ég már foglalt – maradjunk csak az éji folyó csillaga.


 

„És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.”

(Radnóti Miklós: Tétova óda)

Az emberi lét valódi értelme nyilvánul meg és válik érzékletesen követendővé, megkerülhetetlenné a Radnóti Miklós Tétova óda című verséből idézett sorokban. Hiszen nem tudunk mást tenni. Ilyen az ember, ilyen a természete, így születtünk, hogy az utolsó pillanatig „küzdünk és bízva bízunk”. Mert ott van az emberben, benne van az isteni szikra, az a szellem, az a lelki többlet, ami ezt sugallja, ami megkerülhetetlenül erre készteti. És ez a szellem teszi a lelket halhatatlanná azok után is, ha a test „isa por és hamu”-vá válik. Úgy gondolom, hogy létünk, életünk esély a „túlélésre”. Hiszen a tett, a jótett, az alkotás, a teremtés, a megértés, amit ajándékba kapunk, olyan magasabb szellemi túlélésre is lehetőséget kínál és kaput nyit, amely mások számára is forrásként szolgál. Ez a forrás táplálhatja lelkünket akkor is, ha csüggedünk, ha valamiért kevésnek, kicsinek vagy egyedül érezzük magunkat. A kapcsolódás az isteni, közös, halhatatlan emberi szellemhez mindenkiben benne rejlik.

Dr. Prokai Margit


„Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.”

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

Húszévesen még képes voltam áttáncolni az éjszakát. Talán még most is menne, ha nagyon olyan hangulatba kerülnék. Emlékszem, hogy ilyenkor a barátaimmal akkor vágtunk keresztül az alvó városon, amikor hajnalban ébredeztek a színek és a hangok. Olyanok voltunk, mint a körúti hajnal fénye, amit Tóth Árpád is látott: minket is az áradó öröm, az élet igenlése vezetett. Fiatalon észre sem vettük, hogy ami nekünk a felkelő nap első fényének varázsos bűvölete, az másnak a „bús robot” kezdete. Most, koronavírus idején az anyaság felelősségteljessége már más érzelemmel tölti meg Tóth Árpádnak ugyanezeket a szavait. Így a veszélyhelyzetben az ébredező város zajai közül a tompa telt harangok dallamára ébred a lelkem. Majd az ablakon bekúszó fénnyel együtt a remény és hit hangjai árasztják el a szobát. Mert három hete ebben a csendes városban bizony most is ott vannak a színek víg pacsirtái és a lila dalra kelt nyakkendők. Én ezekre figyelek. Ezek az én harmóniám hangjai!

Szatmáry-Király Ágnes


„Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”

(Vörösmarty Mihály: A vén cigány)

Vörösmarty nekünk üzen ezzel a verssel. Párhuzam van ugyanis az akkori válsághelyzet és a mai között. Akkor sok anyagi és szellemi áldozattal járt a bukott szabadságharc, most sok lemondás kell a világunkban, hogy a veszélyhelyzetet minél kevesebb áldozattal ússzuk meg. De ha továbblátunk ennél a konkrét helyzetnél, akkor feltűnik az élet kettős arca, az egyszer fenn, másszor lenn örök hullámzása. Hogy ebben a folyamatos mozgásban az ember felszínen tudjon maradni, és ne nyeljék el a hullámok, szükség van kapaszkodókra, biztos pontokra. Ilyen lehet a család, a barátok, a hagyomány, Isten. Ezek nélkül a kapaszkodók nélkül lassú süllyedésre vagyunk ítélve, tehát az emberi élet alapját is képezik. Ezért kell időnként az alapokhoz vissza-visszatérni. A „honnan jövök” kérdését pedig ugyanúgy szem előtt tartani, mint azt, hogy hova tartok. Nem látjuk előre a jövőt, nem tudta Vörösmarty sem, hogy a rossz után mikor következik a jó. De folyamatos helytállásra szólít fel minden körülmények között.

Németh Gergely


„Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.”

(József Attila: Óda)

Az egyik kedvenc versem, megismételhetetlen. Szerintem a magyar irodalom legszebb szerelmes verse. Kétszer mondtam el eddig József Attila szobránál Lillafüreden az elmúlt tíz évben a magyar költészet napján. A különböző hasonlatokon keresztül minden benne van, ami fortyog az emberben, amikor szerelmes. Az esküvői fényképeink a feleségemmel a lillafüredi függőkertben készültek. Különösen kedves nekem a következő sor egyébként az Ódából: „Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem”. Nemhiába hívják a lányomat Verának. A költészet napja kivételesen fontos az életemben. Ez a mostani pedig örökre emlékezetes lesz. Úgy tervezem, hogy kimegyek majd József Attila szobrához, és elmondom az Ódát. Magamnak és annak, aki ott lesz. A költészet az emberi gondolkodás csúcsa. Most ebben a kritikus időszakban megnyugtat, kikapcsol, erőt ad. A bezártság idején a művészetek felé lehet nyitni, ide lehet menekülni. Milyen jó ilyenkor elővenni egy könyvet, és verseket olvasni!

Balázs István


„Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak…

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”

(Dsida Jenő: Nagycsütörtök)

Nagycsütörtök van, keresztút előtt állunk. Mint költő a székelykocsárdi állomáson, az Európát a Balkánnal összekötő vasútvonal csomópontján. Elvesztett háború, megcsonkított haza, nemzet helyett nép. Magány, hideg, sötétség. Most is háború van. Egy vírussal háborúzunk. Bezártságra kényszerültünk. Mire használjuk a magány csendjét? Fuldoklunk a bezártságtól, vagy újraértékeléssel telnek a napjaink? Ahogy egyre többen érzik a segítés, támogatás fontosságát, úgy találunk rá a szeretet fontosságára, és cserél helyet a valamirevaló használhatóság szeretete és a testet, lelket erősítő, erőt adó szeretet, így váltva a pillanatot az öröklétté. Felfedeztük értékeink között az idős emberek létének fontosságát, a velük és elesettekkel való szolidaritást. Ady írta, hogy „Csak az erő tud örülni mások sikerének is!”. A küzdelmünk sorsát az is eldönti, hogy részsikereinknek tudunk-e együtt örvendeni, azaz egy erővonallá tudjuk alakítani azt, megnyerve a vírussal folytatott küzdelmet. Keresztút előtt állunk. Én hiszem, lesz feltámadás.

Dr. Felszeghi Sára


„Miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny fűszálat:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?”

(Babits Mihály: Esti kérdés)

Babits egyike „legképgazdagabb” költőinknek, és nem vagyok könnyű helyzetben, mikor egy filozófiai tartalmú vers szépségét és a hozzávaló viszonyomat próbálom kibontani. Ráadásul az idézet egy ötvenhárom soros, egyetlen mondatba szerkesztett vers utolsó hat sora. A mostani bezártságunkban, félelmeimben, a derült égből villámcsapásként érkezett krízishelyzetre gyógyír ez a néhány sor is. Tartalmas életemre, társamra, gyerekeimre és unokáimra gondolok közben, és továbblendülők én is, mint Babits a halállal záródó élet problémáján. A vers és ezek a sorok a közérzetemről szólnak, a családom körében töltött idő csupa nosztalgikus hömpölygés: végeláthatatlan a gyönyörködés az életben, az unokák zsivaja gyógyírként szolgál. A kutyámmal való város­széli kóborlás a mindig megújuló természet igézetében telik el. A sarjadó fű látványa, mely „újra nő” elfeledteti a véget, derűsen várom a holnapot, az újrakezdést. Ezek jutottak eszembe a sorok olvastán.

Borkuti László


„Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.”

(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

Középiskolai tanárként az egyik kedvenc versem a Hajnali részegség volt. Mit jelent számomra? Az élet szeretetét, de nem a „másfél mázsás” vegetatív boldogságot, amely az udvar gyepén hömpölyög, hanem annak a tudatos embernek a felszabadult azonosulási vágyát a teremtéssel, aki megtapasztalt már és végiggondolt jót és rosszat, értelemmel felfoghatót és transzcendens élményeket egyaránt. Ezek az élmények pedig, hol kuszán, hol meghökkentő rendezettséggel, ott lapultak, ott munkáltak az emberi tudat mélyén, mígnem a lázas elme egy előre ki nem számítható élethelyzetben kegyelmi állapotba került, a teremtő pillanat pedig formát öltött egy szövegben, egy remekműben. Számomra ez a Hajnali részegség: az alkotni képes ember igazsága, öröme, amely ebben a sokat átkozott világban is ragyogó ablakot nyit a létezés nagyszerűségére. A tündérek ilyen igazságokért járnak minden este bálba, ebből táplálkoznak, s azt hiszem, azon az éjjelen, amikor Kosztolányi sorai fölszaladtak hozzájuk az égbe, nem csalódtak.

Szűcs Tamás


„Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.”

(Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez)

Maga a vers nem igazán a reményről szól, sokkal inkább a reménytelenségről. És így olvasva a sorokat, azt mondhatom, hogy a vers témája aktuálisabb, mint valaha volt. Pozitív, derűlátó személyiségnek tartom magam, és valóban reménykedek, de a racionális énem segít, hogy tévképzetekbe ne ringassam magam. Viszont kell hogy éljen bennünk a remény, és bíznunk kell abban, hogy ennek az időszaknak hamarosan pozitív vége lesz. Családapaként nagyon bízom abban, hogy a kislányom születésnapját július végén már széles családi körben tudjuk megünnepelni. Húsz hónapos, és életének abban a szakaszában van, amikor mindennap új dolgokat tanul. Fontos lenne, hogy találkozzon más gyerekekkel, ráadásul a nagyszülők sem lehetnek részesei a mindennapjainak, és sajnálom, hogy ezeket a pillanatokat nem lehet pótolni. Most abból lehet és kell erőt meríteni, hogy senki sincs egyedül, hiszen ezzel a problémával közösen kell szembenéznünk.

Pál Dénes


„Én mondtam: mindent abba kell hagyni:

A művészetnek ne legyenek korlátai –

Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol

És ha nem gondol semmit, az is művészet –

És ha csak érez valamit, az is művészet

És ha neked nem, hát nekem.”

(Karinthy Frigyes: Nihil)

Helyes megfogalmazás, kívánság, hogy a művészetnek ne legyenek korlátai. Nem csak a költő véli így. A Miskolci Nemzeti Színház igazgatójaként, színházi emberként, rendezőként is ezt az elvet képviselem, ilyen gondolkodású közegben érzem jól magam. Karinthy Frigyes a Nihil című költeményében így fogalmazott: „Vagyis az a művészet, amit az ember gondol / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem.” Mellette még sokan mások is, más műfajok hasonlóan gondolkodó képviselői is boncolgatták már ezt a cseppet sem egyszerű kérdést. „Hogy mi a művészet? Nem tudom. Ha tudnám, sem mondanám meg.” Ezt például Pablo Picasso mondta, még valamikor a hatvanas évek végén. Én magam sem tudom, hogy mi is a művészet. Ha tudnám, akkor talán megmondanám… De azt tudom, hogy korlátlan szabadság nélkül nincs művészet, és művészet nélkül nincs szabadság. Nincs demokrácia. Nincs semmi.

Béres Attila


„Nem akarok zajt csapni, még alszik kedvesem,

jókedvűek a kutyák, valahányszor kilépek az

udvarra, mindig játszani akarnak velem, rutinszerűen végzem teendőimet,

jövök-megyek a térben,

könnyűnek és szabadnak érzem magam,

ilyen napon szeretnék meghalni.”

(Oravecz Imre: A megfelelő nap)

Nehéz elvonatkoztatni a helyzettől, amiben mind vagyunk épp. Vagyis a járványtól, a bizonytalanságtól, a bezártságtól, hogy nem tudjuk, mi vár ránk. De ennek a versnek minden sora az egyensúlyról és a bizonyosságról szól. Legalábbis számomra. Én most más helyen és más helyzetekben próbálom meglelni ezeket. Egyáltalán nem lehetetlen rátalálni a bizonyosságra és az egyensúlyra, csak nehéz, mert sok dolog még sosem volt ilyen bizonytalan. Legalábbis a közvetlen környezeten túli világban. Most bizonyos szempontból az időből van a legtöbb. Úgyhogy legalább van idő befelé figyelni. Közben sok mindent tanulok. Értékekről magamban, másokban, más dolgokban, persze még abból a világból, amit eddig hétköznapinak hívtunk. Sokkal könnyebb érezni, meghatározni a dolgok értékét a bezárkózásban. Számot vetni. Való igaz: nincs jobb, mint szabadnak és könnyűnek lenni. Megszabadulván a feleslegektől. Ezzel egyet értek. Mire mindez véget ér, azt hiszem, egy lépés előnyöm lesz benne.

Papp Endre

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában