És mégis mozog…

A filmeken mindig ott a főhős, aki előre látja a tragédiát, persze senki sem hisz neki. Aztán az események őt igazolják, de akkor már többnyire késő, legfeljebb kárpótlásul felkérik, irányítsa a mentést…
Zajácz D. Zoltán jegyzete

A katasztrófafilmek lélektana azon alapul, hogy bár elborzadunk a tragédiát látva, közben, ha levesszük a szemünket a képernyőről, felismerjük magunk körül a kényelmesen berendezett nappalit, ahol a legtökéletesebb béke honol, és amihez képest minden borzalom valószínűtlenül messze van.

A híradó már rosszabb, mert amit látunk, bár távoli, nem velünk történik, mégis valóságos. Ám ha együttérzésre igen, félelemre még mindig semmi okunk: a Kárpát-medence alapvetően biztonságos hely: elkerülik a tornádók, trópusi ciklonok, lavinák, földrengések, vulkánkitörések, nem beszélve a szökőárról.

A világ számos részén azonban geofizikai időzített bomba ketyeg, az emberek mégsem költöznek el, hanem dolgoznak, iskolába járnak, grilleznek a kertben, látszólag pontosan úgy, mintha nem tartanának semmitől.

A vonzáskörzetével együtt 36 milliós Tokióban bármikor bekövetkezhet egy katasztrófa. A Kaliforniát keresztülszelő Szent András törésvonal állandó bizonytalanságban tartja Los Angeles lakosságát. Hollywood mégis ragyog, miközben egy földrengés percek alatt eltüntethetné Sunset bulvárostól, mindenestől.

A földrengésekről legalább nem mi tehetünk. De ne felejtsük el: az ember az utóbbi néhány száz évben egy globális értelemben jelentéktelen élőlényből az egész bolygót érintő környezeti változások megindítója lett, ezzel együtt újabb katasztrófák akaratlan előidézője is. Ezek még csak érlelődnek, de nem múlnak majd el olyan gyorsan, mint a földrengés vagy a cunami.








hirdet�s