„Rossz érzés, ha két-három napig nem fényképezhetek…”

A fotóriporter munka közben...
A fotóriporter munka közben... - © Fotó: Magánarchívum
Miskolc, Sajószentpéter – A fotóriporter. ­Ezt a ­címet viseli Laczó József sajószentpéteri fényképkiállítása.

Kezdő újságíró voltam a Déli Hírlapnál, amikor Laczó József már a társlap, az Észak-Magyarország fotórovatának vezetője, ismert és elismert fotóriporter volt. Együtt ugyan soha nem dolgoztunk, de egy-egy eseményen egyidőben dolgozva volt alkalmam megfigyelni azt az alaposságot, odafigyelést, műgondot, ahogy fényképfelvétel formájában megörökítette a történéseket. Éppen ezért örültem, hogy én írhatok ­arról, hogy az immár nyugalmazott fotográfusnak, Laczó Józsefnek kiállítása nyílt meg tegnap délután a Sajószentpéteri Kulturális Központban, A fotóriporter címmel.

Az, hogy ez a fotókiállítás éppen a Himnusz születésnapján, a magyar kultúra napján nyílt meg, jelzésértékkel bír: az élet dolgainak igényes, művészi szintű bemutatása fényképfelvétel formájában fontos része a magyar kultúrának, mint ahogy azok is fontos részei, akik fényképezőgépükkel folytatják ezt a tevékenységet.

A hőskorszak lovagja

Laczó József akkor kezdte a fényképezést, amikor nemhogy szuper kamerákkal felszerelt okostelefonok, vagy digitális fényképezőgépek nem voltak, hanem még motoros-filmes gépek sem ­nagyon. Minden exponálás után kézzel kellett újra ­továbbítani a gépben a filmet, kézzel felhúzni a gépet és ezzel újra exponálható állapotba hozni. Gondoljanak csak bele, milyen lehetett mondjuk egy labdarúgó-mérkőzést végigfényképezni ilyen ­technikával.

Ráadásul úgy, hogy egy-egy témára jó esetben egy 36, vagy egy 24 kockás – akkor még – fekete-fehér film állt rendelkezésre. Annyi kattintással kellett elegendő jó fényképfelvételt készíteni. (Ma ez úgy történik, hogy a fotós sorozatra állítva nyomja a gép gombját, amely másodpercenként tucatnyit képes exponálni, és a végén az egy-egy momentumról ­készült 40-50 kockából ­utólag ­választják ki azt az egyet, ami megfelelő. „Kétségtelen más világ volt fotóriporteri szemszögből is, és – fura módon – idegenkedtem akkor, amikor megjelentek a digitális gépek, mert attól tartottam, hogy ­azzal a technikával nem lehet majd olyan jó minőségű képeket készíteni, mint a filmes­-gépekkel. Aztán ­szépen hozzászoktam és én is élveztem a digitális technika kényelmét, előnyeit – magyarázta Laczó József. – Persze munkásságom legjava filmen található meg és a Herman Ottó Múzeumban tekinthető meg, mint kordokumentum.”

A bányászélet pillanatai

Mint megtudtuk, a ­mostani sajószentpéteri kiállítás anyagát is a Herman Ottó Múzeumtól kérték el. „A ­kiállítás valamennyi darabja fekete-fehér. Legjavát a hetvenes–nyolcvanas években a bányákban készült képeim alkotják. Akkor élte hőskorát a környéken a szénbányászat, a Sajószentpéteren élők mindennapjait is az határozta meg. Abba az időbe szeretném visszakalauzolni azokat, akik maguk is tanúi lehettek az akkori életnek, és azokat is, akik csak a történelemkönyvek lapjairól ismerik már a bányászéletet…”

De hogy is kötődik Laczó József fotóriporter a bányászat­hoz? Úgy, hogy 1969-ben került a Borsod Megyei Lapkiadó Vállalathoz és gyakornokként a Borsodi Bányász szerkesztőségében dolgozott. „Hetente két-három napot a bányában töltöttem, megörökít­hettem a bányászok munkáját, minden­napjait. Nagyon jó ­iskola volt emberként és fotó­riporterként egyaránt…”

Munkájával elégedettek voltak, hiszen alig három év elteltével már a megyei ­napilapnál, az Észak-Magyarországnál dolgozott, jó tíz év elteltével már a fotórovat ­vezetője volt és egészen 1997-ig naponta készítette a fényképfelvételeket az élet minden területéről anyalapja és több országos napilap, ­hetilap, magazin számára. Megszámlálhatatlan publikáció, kiállítás és elismerés kísérte fotóriporteri pályáját.

Mindig van mit fotózni

Mit csinál ma egy nyugalmazott fotóriporter? Egyáltalán lehet–e nyugdíjazni a fotóst? Erre azt mondja, hogy: „Mindig kint vagyok valahol az utcán, vagy a természetben, kezemben a fényképezőgépemmel. Ha rossz az idő, nekem is ­rossz. Egyszerűen rosszul érzem magam, ha két-három napig nem tudok kimenni és nem fényképezek. Akkor otthon addig rakosgatok tárgyakat, igazítgatok háttereket, amíg kialakul belőle valami jó kompozíció és már készül is a fénykép…” Megtudjuk, hogy nincs ugyan újság, ahol meg lehetne ­jelentetni néhány jól sikerült képet, de ott a Facebook, ahol az ismerősök és ismeretlenek szívesen fogadnak egy-egy jól elkapott élethelyzetet.

Szaniszló Bálint