Portás

,,Portás pontosan tudta, mikor tesz le bennünket a zsúfolt városi busz a megállóban.” Hegyi Erika jegyzete.

Portás pontosan tudta, mikor tesz le bennünket a zsúfolt városi busz a megállóban. Ő már ott ült akkor, hátsó két lábára kuporodva, kócos bundáját lengette a szél. Portás puliféle, szürke-fekete kutyus volt, a mi kutyusunk. A mi családtagunk, aki minden délután kijött elénk a buszmegállóba, hogy minél hamarabb üdvözölhessen bennünket. Hazáig százszor körbetáncolt bennünket, és apró vakkantásokkal mesélte el a nap élményeit. Legalábbis mi így gondoltuk. Akkor még gyerek voltam.

Ma már messze vannak azok az évek, amikor Portárs is a családunk része volt, de ragaszkodását, feltétlen szeretetét, emberhez hasonló érzelmeit soha nem lehet elfelejteni.

Épp ezért érthetetlen számomra, hogy jut el valaki odáig, hogy az út szélére tegyen ki ártatlan, védtelen kiskutyákat. Hogy zsákba kötve dobja ki az árokpartra, éheztesse, kínozza kutyusát. Hogy ne vegye észre, lánca már a nyakába vágódott, szőre a betegségtől kihullott. Mert ez mind megtörtént, megtörténik nap mint nap. Pedig vannak kutyamenhelyek, állatorvosok, és vannak olyan emberek, akik szívesen örökbe fogadnák gazdátlan állatokat. Akkor miért…

– Hegyi Erika –








hirdetés