Pokol – hirdeti a Lyukóvölgy tábla mellett egy másik, angol felirat

Akt.:
A gyerekek főztek
A gyerekek főztek - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – A falon az Utolsó vacsora: Jézust körbeülik a tanítványok. A félhomályban nehezen kivehető a Megváltó…

Csütörtökön egy egészen más arcát mutatta a városrész, mint pár nappal korábban. A domboldalakat ugyan még mindig hó fedte, de a völgyben megült a köd, az útszélén szinte csak az utolsó másodpercben bukkantak elő a gyalogosok. Családok, kisgyerekekkel, szatyrokkal. A város felé ballagtak. Egy férfi hatalmas zsákot cipelt a hátán, megállt. Asszonya mellette tudta, mi a dolga, azonnal egy szendvicset nyújtott a férfi felé, amiből ő harapott egy jóízűt. Majd mentek tovább. Lassan haladtunk el mellettük, óvatosan, nehogy a ködben ne vegyük észre a többi gyalogost. De jobb látási viszonyok közt sem mehettünk volna gyorsabban, az olvadás már most megmutatta, tavasszal lesz mit kátyúzni Lyukóban, már ha jut rá pénz… A Lyukóvölgyet jelző táblánál egy energiaitalos üres doboz hevert a földön. Pokol, ez volt a felirat. Szinte egy vonalban a táblával…

lyukosi-riport-andreanal01-st

Újra a közösségi házig mentünk, az autót ott hagytuk, és elindultunk, hogy találkozzunk Andreával. Délutánra beszéltük meg, mert éjszaka dolgozott, napközben kellett egy kicsit pihennie. Elindultunk a háza felé, amikor valaki utánunk kiabált, hogy őt keressük-e. Éppen a boltba indult. Szerencsénk volt, hogy nem kerültük el egymást, egy kisebb bevásárlás ugyanis egy-másfél óra. „Vasárnap még több, mert akkor csak félóránként jön a busz. De ebben az időben is katasztrofális” – baktattunk egymás mellett a hókásás, jeges föld­úton vissza a házához. Közben azt is megtudtuk, nem örülnek a hónak, de attól is tartanak, hogy hamarosan elolvad. „Fentről elindul a víz, már most is több házból jelezték, hogy kezd befolyni. Homokzsákokat kértünk a katasztrófavédelemtől… Nem jó itt semmi” – ezt egy szomszéd panaszolta.

Félig lekopott

Lassan megérkeztünk Andrea házához, aki először tiltakozik, hogy bemenjünk hozzá, azzal hárít, hogy a gyerekek rendetlenséget csináltak. De míg beszélgetünk, lassan felenged, a kapu körüli jég azonban tartja magát, átverekedjük magunkat rajta, hogy bejussunk az aprócska lakba. Az ajtón már félig lekopott Merry Christmas-os matrica üdvözli a látogatót, a kőfalakkal határolt picinyke teraszon pedig megfagyott szőnyegeken lépdelünk.

„A fiaim főztek nekem éjszaka, hogy mire hazajövök a munkából, legyen mit ennem” – mutatott körbe a konyhában az édesanya, ezzel magyarázva a tűzhelyen hagyott lábasokat. Azt is megtudtuk, tészta és pörkölt készült. A maradék még a műanyag tányérban, amiben délutánra körbefagyta a kanalat a zsír. „Kicsit zsírosra sikerült, de jó szívvel készítették” – mondta röstelkedve, de mosolyogva.

lyukosi-riport-andreanal03-st

Andrea a konyhában sem vette le a kabátját, mi sem. Hideg volt. Egyedül a művirág virított a falon. A konyhából nyílt egy kisebb szoba, abból pedig egy másik. Csak az első szobáig jutottunk: egy kanapé, díszpárnák, vitrines szekrény, lila csokoládésdobozokkal a tetején. Egykor ajándék lehetett… Rend volt, tisztaság. És hideg. Annak ellenére, hogy az ablak mellett szivaccsal tömték be a lyukakat, hogy valamennyire kint tartsák a telet. A falon egy kép, az Utolsó vacsora: Jézust körbeülik a tanítványok. A félhomályban azonban csak nehezen kivehető a Megváltó…

lyukosi-riport-andreanal04-st

„Tíz éve dolgozom a csokoládégyárban. Volt, hogy csomagoltam, csak megolvadt a kezem alatt a csoki. Olyan erős a kezem a favágástól, cipeléstől, hogy az nem nekem való munka volt. Most a gyártósoron vagyok. De nagyon szeretem a munkám” – magyarázta Andrea. Három műszakba van beosztva, ezen a héten szombatig éjszakára jár, a jövő héten majd délutános. Csütörtökön reggel fél hétre ért haza, délután egy órakor már kenyérért ment volna, ha nem jövünk. Mikor alszik? – kérdeztük. „Nem tudok sokat aludni, 3-4 órát szoktam… ha elég, ha nem, ez van” – felelte.

Húsz év

Andreának soha nem volt könnyű az élete, szülei halála után munkásszállásokon húzta meg magát, segítséget pedig alig kapott. Testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, mára egyedül csak a kereszt­anyjára számíthat. Neki köszönheti, hogy van fedél a feje fölött, és nem vették el tőle a kiskorú gyerekét. „Húsz évig laktam a Hatodik utcában. A férjem kohász volt, majd megszűnt a gyár, munkanélküli lett. Évek alatt megromlott a viszonyunk, elváltunk. Ő Angliába ment, a neten megismerkedett egy kint élő magyar nővel, és azóta együtt vannak… Amikor kiderült, hogy mennünk kell a számozott utcáról, akkor – mivel a volt férjem nevén volt a bérleti szerződés – kértem, adjon meghatalmazást, hogy megoldjuk a lakhatásunkat. De csak egy cifrát üzent vissza… Kértem jogi segítséget is, az önkormányzathoz is fordultam. Kaptam mindenféle jó tanácsot, például azt, álljak össze egy férfival, akinek van háza… Nevetséges volt! Bár kedvem nem volt nevetni, mert úgy volt, utcára kerülök. Akkor a keresztanyám felajánlotta ezt a lyukói házát, és idejöttünk” – mesélte.

lyukosi-riport-andreanal07-st

De még a mai napig a Hatodik utcai házukat hívja otthonnak, és boldogan mesél arról, mennyi mindent felújítottak ott az évek alatt. Igaz, nem volt semmivel sem komfortosabb, mint ez: víz nem volt, a WC az udvaron, de legalább nagyobb volt. Meg melegebb, mert Andrea szerint a Lyukóban pár fokkal mindig hidegebb van.

– Igaz, az utóbbi időben már féltem a számozotton lakni – folytatta. – Sokszor betörtek, elvitték a fánkat, a mosógépet. Itt nyugis, nem félek. Meg a szomszédok is rendesek, ha látják, vágom a fát, azonnal jönnek segíteni. Jól kijövök mindenkivel.

lyukosi-riport-andreanal08-st

Andrea és a 14 éves és 20 éves fia már a második telet tölti a Lyukóvölgyben. Igaz, a tavalyi nem volt ilyen kemény, mint az idén. Meg a nagyobbik gyerek is csak ideiglenesen van itthon. Angliában dolgozik, a kisebbik iskolás. Pincérnek vagy hegesztőnek tanul majd, attól függ, hova veszik fel. Igazából tehát ketten élnek, többnyire egy szobában, ahol éppen tudnak fűteni. De este hiába rakják meg jól, reggelre kihűl a kályha. Főzés közben a sütővel melegít, de akkor meg a palack fogy ki gyorsan… „A hideget nem szeretem, ez itt a legnehezebb” – legyintett.

Húst hússal

Néhány lábas arrébb került, míg beszélgettünk. Andrea próbált rendet tenni, miközben újra és újra előkerül az otthon, a számozott utcai egykori ház. „Még kölcsönt is vettem fel, hogy rendben legyen. Sajnáltam ott hagyni, benne volt a munkám… Na de majd ezt is rendbe hozzuk, beszéltük, hogy a falra csempe kell, mert körben vizesedik” – mutatott végig a konyha egyik falán.

Hogy miből telik majd a csempézésre, az persze kérdés, mert megtudtuk, a havi százezer forintos keresetéből félretenni nem tud. Időnként a keresztanyja segít, ha kifutnak a pénzből. Márpedig ez előfordul, mert enni kell. A fiúk egyébként is a húst hússal ennék – mosolygott. Neki a kedvence a zöldborsófőzelék, az csak úgy magában is finom. Na, de a gyerekek…

Az udvari fa WC a hó közepén áll, nehéz elképzelni, hogy éjszaka ehhez ki kell ballagni. Márpedig ki kell. Ha fürdeni akarnak, akkor pedig vizet melegít az édesanya. Ő megfürdik a munkahelyén, a gyerekeknek nehezebb a tisztálkodás. Bár Andrea azt vallja, ha valaki akar fürdeni, szereti a tisztaságot, annak mindegy, hogy van-e fürdőszobája vagy sincs. „Láttam én már olyat, akinek lett volna hol fürdeni, mégis koszos volt” – tette hozzá.

Az aprócska lakást most még csak művirágok díszítik, de tavasszal minden virágba borul. A ház asszonya ugyanis nagyon szereti a virágokat. Kolléganőitől is kap magokat, elülteti, és rögtön szebben néz ki a kert. „Itt akkora az udvar, hogy kedvemre ültethetem” – mutat körbe a fagyott udvaron. Egy téli álmot alvó bokorra is rábök, amiről egyelőre nem a tavasz jutott eszünkbe. Nekünk. Mert Andrea büszkén mondta: ez is nemsokára virágzik majd…

A lyukói csendbe időnként belehasított a szomszéd üvöltése. Segítséget kért, mert fát rendelt, de a teherautó nem tud felmenni hozzá. Andrea segítene, de fáj a karja, éjjel meghúzhatta a gyárban, erre gyanakszik. Egyébként is kenyérért, vajért indult. Felajánljuk, bevisszük a boltig. Örömmel elfogadja. A fűtött kocsiban felenged, mesél. A számozott utcához érve meg is mutatja, ott az otthona…

N. Szántó Rita


Élni és együtt élni?

Milyen is a Lyukóvölgy, hogyan élnek ott az emberek, és hogyan tudnak együtt élni? Mik a problémák, milyen körülmények közt próbálnak ezekre megoldást találni? Mindezt szeretnénk bemutatni most induló riportsorozatunkban. Az ott lakók mellett az egykori víkendház-tulajdonosokat, az ott dolgozókat, az odaköltözőket, az ott ragadottakat, az onnan kiköltözőket is tervezzük bemutatni. Ha valaki ötlettel szeretne segíteni, a rita.szanto@eszak.hu címen megteheti.


Eltűnnek a dombról a házak – Fentről lefelé fogy a Lyukó

Egyre csak fogy a Lyukó, már ami a házakat illeti. Az ott dolgozó szakemberek szerint két éve még a dombtetőn is voltak ingatlanok, mára nagy részüket elbontották. Mi folyik a Lyukóvölgyben, hogyan élnek az ott lakók? Erről próbálunk képet kapni és adni.

„Amikor nincs fám, akkor cipőt dobok rá, meg rongyot” – Hogyan vészelik át Lyukóvölgyben a szegények a rekordhideget?

Sütővel fűtik fel a lakást, ronggyal gyújtják be a kályhát és majd minden nap tüzet raknak a közkutak alatt Miskolc legnagyobb szegénytelepének lakói. Lyukóvölgyet szinte megbénította a januári havazás, elmaradt a postás, a betegszállító, és korcsolyapályává váltak az utcák, amelyeket főleg a helyiek takarítanak. Hogyan vészelik át a szegények a rekordhideget?



A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdet�s