Óz, a színház csodája…

Akt.:
Óz, a színház csodája...
Óz, a színház csodája...
Miskolc – „Nem biztos, hogy olyan rossz, ahol éppen vagyunk, csak picit más szemmel kell nézni.”

Seres Ildikó rendezésében mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház az Óz, a nagy varázsló című zenés mesejátékot. A Kamaraszínházban látható előadás rendezőjét kérdeztük.

Mi az oka, hogy L. Frank Baum regénye máig ott van azok között a mesék között, amelyek megmozgatják a színházcsinálók képzeletét?

Seres Ildikó: Bizonyára mindannyian, akik gyerekek számára készítünk előadást, már a nyersanyagban is a minőséget keressük. A klasszikusok, amiket gyermekkorunkban mi is olvastunk, önmagukban is értéket képviselnek. Mindig nagyobb az esély, hogy jó előadás születik ezekből. És az sem baj, ha a gyerekek ismerik a történetet.

Az ön választása miért éppen erre esett?

Seres Ildikó: Amikor darabot választunk, rengeteg mesejátékot elolvasok. Sok aztán kikerül a szórásból.

Miket tol félre?

Seres Ildikó: A gügyögő gagyit. És azokat az – amúgy zseniális – klasszikus meséket, amelyeket olvasni ugyan élvezet, de nincs bennük elegendő konfliktus, feszültség egy színházi előadáshoz. Tudom, megköveznek majd érte, de én ilyennek tartom például a Micimackót is. A katarzishoz kevés, hogy megtaláljuk Füles elveszett farkát! És egy gyerekelőadás sem elég, ha csak „cuki”!

De az Ózt, ezek szerint nem ilyennek tartja.

Seres Ildikó: Az Óz már sokkal korábban is foglalkoztatott, de végül mindig arra jutottam, hogy túl sok varázslatot igényel, ha szeretnénk valóban elbűvölni vele a közönséget. Sokhelyszínes, sokszereplős, ami anyagilag is megterhelő egy színház számára. Féltem, nem lenne olyan, amilyennek igazán szeretném. Közel húsz éve, a gonosz boszorkányt alakítva Quintus Konrád rendezésében az előadás szereplőjeként is úgy éreztem: ez a mese többet ígér, látványban is többet érdemel. Pedig akkor a nagyszínpadon játszottuk, ahol jóval „okosabb”, korszerűbb a fény-, hang- és színpadtechnika, mint a Kamarában. Amikor azonban idén tavasszal ismét szóba került az Óz, felhívtam Juhász Katalint. Ő tervezte az eddigi összes meseelőadásom díszletét és jelmezét. Jól ismerjük egymás gondolkodását, ízlését. Tökéletesen megbízom benne. Ő azt mondta, vágjunk bele. Hát belevágtunk.

Valóban ennyire fontosnak tartja a technikai szempontokat?

Seres Ildikó: Az Óz esetében ez fontos volt. Ért már olyan kritika korábban, hogy túl sokat mutatok meg egy-egy mese világából, nagyon keveset bízok a gyermeki képzeletre, de az a meggyőződésem, hogy a 3D-s technika, a számítógép korában a gyermekek látványigénye is rendkívüli. Fekete körfüggöny előtti, intim hangú meséléssel háromszáz fős gyerekközönséget elbűvölni nemigen lehet. És a „hiper-interaktív”, a színházat játszóházzá alakító előadásoknak sem vagyok híve. Lehet dobni rám az újabb követ. Megszületett hát ez az Óz előadás – és én nagyon szeretem. A rendelkezésünkre álló lehetőségek és körülmények között a lehető legtöbbet hoztuk ki belőle.

Mi érdekelte ebből a meséből?

Seres Ildikó: A magány és az elvágyódás. Dorka egyetlen barátja Totó kutya. Környezetében mindenki mással, vagy önmagával van elfoglalva. Ez az érzés kamaszkorunk óta ismerős. Ki ne akart volna már világgá menni? Azt szeretném a gyerekek figyelmébe ajánlani: nem biztos, hogy olyan rossz, ahol éppen vagyunk, csak picit más szemmel kell nézni. A nagyobbaknak pedig, hogy a színház varázslata sok mindenre gyógyír!

Viszonylag új feldolgozásban vitték színre ezt a mesét. Mi szólt a Silló Sándor-féle változat mellett?

Seres Ildikó: Lendületes, humoros. Tovább javított rajta, hogy Rácz Attila dramaturg még feszesebbé tette a történetet. A zenét pedig a zseniális Ferenczi György (Herfli Davidson) írta Silló Sándor dalszövegeihez. Zenei világa közelebb hozza napjainkhoz magát a mesét.

Ahogyan én láttam: ez az előadás megadja az érzelmi azonosulás lehetőségét a gyerekeknek, de határozottan szól a felnőtt nézőihez, sőt, feltételezi a jelenlétüket: olyan ikonokra utal a huszadik századi kultúrából, akiket a fiatalabb közönség még nem ismer. Mondhatjuk ezt úgy, hogy családi színház?

Seres Ildikó: Igen, szeretnék családi előadásokat rendezni, amelyek gyerektémájúak, de a felnőtt nézőjük sem érzi magát rosszul. Tudom, hogy miről beszélek: nekem is van egy kamaszlányom, végigéltük a különböző korszakait, de sosem igényelte a gügyögést. Nem baj, ha egy gyerek még nem tudja, ki Charlie Chaplin, Marilyn Monroe Elvis Presley. Előbb-utóbb találkozik velük. Kicsit olyan ez, ahogy az idegen szavakat vagy a nyelvet tanulja: nem ismeri még, de a szövegkörnyezetből megérti. Azért mutatunk egyébként éppen amerikai ikonokat, mert a mese is amerikai, Ferenczi György is amerikai zenét írt a remek magyar szövegekhez. Nem gondolom bűnnek.

Nyilván nem bűn, legfeljebb érdekes, hogy a színház varázslatát a nézők figyelmébe ajánló színész éppen a filmes Chaplin képében jelenik meg.

Seres Ildikó: Chaplin színész volt, csupa nagy betűvel, számomra ő „a” komédiás. Olyan Ózt szerettem volna, mint ő: esendő, szerethető valakit.

Rendezőként gyermekelőadásokat készít. Ez sajátos színház, vagy nincs korosztályi különbség színház és színház között?

Seres Ildikó: A gyerekek számára készült előadásokat minden színház fontosnak tartja: a jövő közönségéről van szó. A felnőtteknek szóló előadások eltérő életkorú közönségének tapasztalataiban nincs akkora különbség, mint a gyerekelőadások nézőinek tudásában: egy hároméves és egy tízéves elméje teljesen máshogyan és másmilyennek mutatja a világot. Mégis olyan hangot kell keresnünk, amit mindenki ért. Tudni kell, meddig lehet elmenni, a színházi hatások használatában. Ebben sokat segít, hogy drámapedagógus is vagyok. Színházunk sikeres pályázata, a SZI-TU (Színház és Tudás) nevelési program keretében „Óz Klub” címen foglalkozom egy évadon át 6. osztályos gyerekekkel.

Bujdos Attila








hirdet�s