Onnan érdekes, ahol véget ér – Interjú Béres Attilával (41), a miskolci Chicago-előadás rendezőjével

Akt.:
Onnan érdekes, ahol véget ér - Interjú Béres Attilával (41), a miskolci Chicago-előadás rendezőjével
Onnan érdekes, ahol véget ér - Interjú Béres Attilával (41), a miskolci Chicago-előadás rendezőjével
Miskolc – Onnan válik igazán érdekessé a történet, ahol befejeződik – mondja a világhírű musical rendezője.

Nem igazán hiszek a műfaji különbségekben, mármint hogy lenne zenés és nem zenés, hivatalos és alternatív színház. Abban hiszek, hogy a színházi alkotók különbözőképpen olvasnak és mesélnek történeteket. Béres Attila mondta ezt az Észak-Magyarországnak, amikor első miskolci rendezése apropóján kérdeztük: ő vitte színre a Chicago című musicalt, amelyet pénteken este 7-kor mutatnak be a nagyszínházban.

Meglepett az önvallomása, hogy 1996-ban, 25 éves korában látott először musicalt. Ehhez képest ma az egyik legismertebb zenés színházi rendező Magyarországon. Mondhatni életre szóló élménynek, ami önt 1996-ban érte?

Béres Attila: Én akkor a marosvásárhelyi egyetemen tanultam színészetet. Ott és addig ezzel a műfajjal nem találkoztunk. Harmadévesként lehetőségünk nyílt előadásokat nézni Budapesten. A Vígszínházban láthattam az Eszenyi Enikő rendezte West Side Storyt – mérhetetlenül nagy hatással volt rám.

Miért?

Béres Attila: Olyan ez, mint a szerelem: nem tudom megmagyarázni. Lenyűgözve néztem. Nem voltunk elzárva a világtól, így nyilván tudtam, hogy van zenés színház, van West Side Story, de ez volt az első igazi élményem arról, hogy milyen egy musical hangzása, látványvilága, milyen a zene hatása egy színdarabban. A rákövetkező évben ebből a tapasztalatból táplálkozva született a főiskolán a vizsgaelőadásunk, a My Fair Lady, ami a maga ügyetlen módján megpróbálta utánozni a műfaj általunk látott eszközeit. Később felvettek a budapesti színművészetire, rendezői szakra, ahol az első évet Szinetár Miklós és Kerényi Miklós Gábor zenés színházrendezői osztályában végeztem. Ennek is szerepe volt abban, hogy megpecsételődött a sorsom. Az első szerződésemet Csizmadia Tibortól kaptam, Egerbe – az általa vezetett színház nyitóelőadásának megrendezésére kért fel. Ez volt a Valahol Európában. Lehet, az eltelt idő szépíti meg, vagy tényleg olyan lett: erős előadás született. Megpróbáltuk komolyan venni az összes, darabbeli szituációt. Ezt nagyon segítette a zene. A Pécsi Országos Színházi Találkozón díjat nyertünk vele, a televízió élőben közvetítette. Szóval, valahogyan hozzám ragadt a zenés színházi rendezés. Miközben én nem igazán hiszek a műfaji különbségekben, mármint hogy lenne zenés és nem zenés, hivatalos és alternatív színház. Abban hiszek, hogy a színházi alkotók különbözőképpen olvasnak és mesélnek történeteket. A színház mindig személyiségfüggő.

A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a zenés darabokkal kapcsolatban mégis működnek másfajta, határozott nézői elvárások is: legyen fülbemászó a zene, látványos a produkció, jó és élvezetesen elmesélt a történet. Ön hogyan szeret történetet mesélni?

Béres Attila: Amikor valaki rendez, a saját történeteit is meséli. Ahogyan én mesélek, abban is összevegyül a mű és mindaz, ami eddigi életemben velem megtörtént. Igyekszem vigyázni rá, hogy a személyes rész ne telepedjen rá az előadásra, a darab történetének hitelessége megmaradjon.

Most a Chicago című musicalt rendezi, Miskolcon. Ezzel az előadással miről mesél?

Béres Attila: Engem most az foglalkoztat, hogy az életem új szakasza kezdődött el Miskolcon. Korábban hat évig az Operettszínház főrendezője voltam. Onnan azért jöttem el, hogy alkotótársaimmal itt kezdjünk társulatépítésbe. Szeretném persze, hogy ez az előadás sok nézőt hozzon be a színházunkba, de arról is próbálok általa beszélni, hogy megérkeztünk, és éppen itt és most szeretnénk különböző történeteket elmesélni. Tegnap az Úri murit, ma a Chicagót. Erről a mi megérkezésünkről is szól majd az előadás.

A Chicago az egyik legtöbbet játszott zenés darab a világ színpadain. Önt mi érdekelte benne?

Béres Attila: Gyakran játszott, és hozzátenném: egyike a legnehezebben előadható műveknek is. Izgalmas feladatnak találtam, mit lehet kihozni ebből az előadásból olyan kiváló színészekkel, mint amilyen Szinetár Dóra, Ullmann Mónika, Harsányi Attila, Görög László, Eperjesi Erika vagy Szirbik Bernadett. Az is érdekelt ebben a munkában, hogyan lehet a színpadon olyan hatást elérni, mint amilyet a filmművészetben a vágás eredményez: az egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban egy teljesen más helyszínen.

Az ön szavait idézem: „Hiszem, hogy a színház a nézőkért van. Akkor is, ha kellemes az a történet, ami a színpadon bemutatásra kerül, és akkor is, ha nem. A színház a legélőbb és legközvetlenebb formája annak, hogy egy közösség elgondolkodjon a múltján és jelenén.” Erre az előadásra hogyan igaz ez a megállapítás?

Béres Attila: Ez a történet kíméletlen pontossággal mutatja be azt a folyamatot, ahogyan az igazság helyét átveszi a manipulált közvélemény, a megérdemelt hírnév helyét a mesterségesen felépített celeb-lét. Tudom, hogy a Chicago olyan korból hozza a maga példáját, amihez képest a média mára sokkal messzebbre jutott, és médiafogyasztóként az ezzel kapcsolatos tapasztalatunk is mindennapos, mondhatni hétköznapi. De engem ebből is az a pont érdekel, ahol a Chicago története befejeződik, mert onnan válik igazán érdekessé a praktikus és morális kérdéseivel: mi történik azokkal, akiket a média a saját logikája és szabályai szerint használ, aztán ottfelejt.

Bujdos Attila








hirdet�s