Olvasói levél: Árvízjelentés

Olvasói levél: Árvízjelentés
Szinte tíz percenként süvít bele a nappalokba és éjszakába egy-egy tűzoltó, vagy mentőautó szirénája. Ez most vészjóslóbb bárminél – írja olvasónk.

Az autósokat most figyelmeztetni sem kell, hogy adjanak elsőbbséget. Adnak. Hisz tudják, hová sietnek ezekben a napokban a szakemberek. Mindannyian tudjuk. Valamennyien oda tartunk. Van, aki kora reggel gumicsizmát húz, és neki indul. Van, aki le sem fekszik. Van, aki forró teát visz a kint dolgozóknak. Van, aki otthon ételt főz „a gáton a legényeknek”. Van, aki csomagol. Van, aki menekül. Van, aki menti a még menthetőt. Van, aki ügyeletes a kórházakban, s a szokásosnál csendesebben látja el a sérülteket. Van, aki hajol, aki emel, aki pakol, aki zsákokat tömköd, aki tovább ad, aki épít, gátakat épít. Most mindegy, hogy erős vagy gyenge vagy. Mindegy, hogy kérsz, vagy kapsz. Mindegy, hol laksz, mindegy, milyen nemzetiségű vagy. Mindegy. Most, mind egyek vagyunk. A könnyeinket most a Szinvában, Bódvában, Sajóban viszi a víz. Egyetlen zuborgó, háborgó, örvénylő folyóvá alakul minden át…

A még létező határokat is egybe mossa az eső. Együtt érez Magyarország, Románia, Szlovákia, vagy Lengyelország. Együtt érez Európa. Együtt… a világ.

Reggel, miközben bokáig gázoltam a sárban, odalépett hozzám egy 10 év körüli roma kisfiú.
– „Nénike, van felesleges csizmája, meg zoknija 34 körüli méretben?” – kérdezte.
– „Nincs, de ha megvársz itt, kérek neked a házban.”- feleltem.
– „Megvárom. Mit tud még szerezni? Le kell menni még ma Edelénybe nanáékhoz is, most már ott is úszik a vízben a ház. Egyre nagyobb az árvíz.”
– „Mindent beszerzek. Mi kellhet még a családodnak?”
-„Minden. Zokni. Takaró. Zsákok. Nagykabát. Ami eszébe jut. Megyek, addig megkérdek mást is, de visszajövök, mire a nénike leér.”
„Szereztem” ruhát, csizmát, még élelmet is. Az egyik lakó kocsival el is vitte őket Edelénybe. Nem kérdezte senki a házban, hogy kinek kell a segítség. Csak szó nélkül segítettek mind. Jöttek lefelé a lakók az odaadható holmikkal. A gyerek csak nézett rám. Sírt. Egyik lábáról a másikra állt. Testvérei is megérkeztek, nagy batyukkal. Máshol is segítettek nekik. Bepakoltunk mindent a kocsiba, a kölyök még visszanézett rám.
– „Köszönjük nénike! Köszönjük szépen!”

A kormánypártnak most nem új „kampányfogást” kell a médiában harsogni. Most nem a családi pótlék „hogyan-ja” a tét. Hisz annál úgyis több pénz kell majd! Most nem az számít, ki megy majd iskolába ezért a juttatásért. Most az számít, mennyi iskolás van kint a katasztrófa sújtotta helyeken, és segít. Most az számít, hogy gyermekeinket, szüleinket, házainkat, életünket ne vigye el az ár! Az országot érintő „hangsúlyos kérdésekből” most nem az új reformokon van a „hangsúly”. Ide most több kell! A nyugdíjrendszer, a közoktatás, az egészségügy, az adórendszer most várhat. Hisz úgyis vártunk már eleget. Most a kérdés az, leszünk-e nyugdíjasok, a gyerekeink mikor mehetnek újra iskolába, az egészségügyben van-e elég szakápoló a károsultak gyógyítására, az adó befizetése pedig úgyis megvár minket.Borsod ezekben a napokban legalább tíz évet öregszik. És ki tudja, mennyi év kell majd pótolni a veszteségeket. A kormánynak most az a dolga, hogy felmérje „mire” és „mennyire” van szüksége ahhoz, hogy kisimítsa azokat a ráncokat, melyeket ezekben a napokban bélyegez ránk az élet. S a „hangsúlyos kérdés” az, hogy kisimulnak-e még egyáltalán, valaha ezek a ráncok…

Addig is: segítsük egymást, ahol és amennyire csak tudjuk!

– Nia –

 

 



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdet�s