Nyakában felirat: Csak egy ember

Akt.:
Mariannt könnyű megismerni a téren, nyakában tábla van: „Csak egy ember” felirattal
Mariannt könnyű megismerni a téren, nyakában tábla van: „Csak egy ember” felirattal - © Fotó: Kozma István
Miskolc – Az alvást haszontalan időtöltésnek érzi, mintha elpazarolná az életét.

„A MÁV-rendelő előtt páran ültek a padkán, aztán jöttek még páran, mind az utcáról. És mind kérdezte: mikor lesz ételosztás? Mind reszketett… Ezután mentem át a térre, soha nem éreztem még ennyire egyedül magam, és fáztam… nagyon… sötét is volt és az utcán éjszakázókon gondolkodtam. Hazajöttem, ahol meleg is van, meg étel is van” – így kezdődik Csikós Mariann egyik Facebook-bejegyzése. Azé a Csikós Marianné, aki évek óta segíti az utcán élőket, a rászorulókat. Ügyeket intéz nekik, eligazítja őket a hivatali útvesztőkben, havi egyszer pedig főz, hogy a hajléktalanoknak ételt oszthasson. Igazából már nem is csak nekik, hiszen nyugdíjasok is beállnak a sorba egy tál meleg ételért.

Mint Mariann mondja, sokuknak épp csak annyi pénzük van, hogy a rezsit, gyógyszert kifizessék, ételre már nem jut, így jól jön a segítség. Talán Mariann-nak is jól jönne, hiszen két műszakban dolgozik, és karitatív munkáját e mellett végzi már évek óta.

„Ideirányított az élet, ez volt a sorsom. Mivel egyedül élek, sok a szabadidőm, és nem akartam haszontalanul eltölteni. Számomra az alvás időpocsékolás. Ráadásul az emberek szívesen, bizalommal fordulnak hozzám” – kezdi mesélni Mariann.

Több végzettséggel

Talán azért a bizalom felé, mert ő maga is volt nehéz helyzetben, és tudja, hogyan kell jól segíteni.

„Több végzettségem is van, gépésztechnikusi, kereskedelmi, vendéglátói, pénzügyi, szociális gyermek- és ifjúsági ügyintézői. 15 évig volt vállalkozásom, egy élelmiszerboltot vittem. Ennek 2005-ben vége lett, és ezután közalkalmazottként helyezkedtem el egy óvodában. Igazából élelmezési, gazdasági vezető lettem, de már akkor igyekeztem segíteni a hozzám forduló szülőknek. Nehéz sorsokat ismertem meg, és próbáltam kijárni nekik a szociális segítséget. Sokszor az érintettek azt sem tudták, mi az, ami jár nekik, merre induljanak. 2014-ben azonban véget ért az óvodai munkám…, munkanélküli lettem. Tudtam, 22 800 forintból nem tudok megélni. Regisztrálva voltam a munkaügyi központnál, és szóltak, indul egy ötnapos tanfolyam, ahol a targoncakezelést lehet megtanulni. Jelentkeztem, elvégeztem, és ma már két műszakban targoncakezelőként dolgozom. Tudom, nem nőies szakma, de nem volt más lehetőségem” – teszi hozzá.

Mariann így saját maga tapasztalta meg, milyen fontos, hogy a nehéz helyzetben legyen az ember mellett valaki. Éppen ezért kezdte el három évvel ezelőtt az ételosztást, akkor még egy civil szervezettel együtt. Valamint heti egy alkalommal, szerdánként a miskolci Hősök terén várta azokat, akik segítséget szeretnének, vagy csak beszélgetni. Mára – munkája miatt – már csak minden második szerdán tud kimenni a térre, de olyan nincs, hogy ne menjen.

Durva szerdák

„Kilakoltatási moratórium miatt, különböző lakásproblémákban, szociális ügyekben kérik a segítségem. Egész évre megkértem a rendőrségi engedélyt, így hivatalosan vagyok kint. Annak is örülök, ha csak egy ember jön oda hozzám. Az utcán élőknek pedig jólesik, hogy van kivel beszélgetniük, van, aki meghallgatja őket” – mondja.

Mariannt könnyű megismerni a téren, nyakában tábla van: „Csak egy ember” felirattal.

– A szerdám durva, ha délel­őttös vagyok, 2 óráig dolgozom, 3 órára a MÁV-rendelő elé megyek, hogy az ételosztásra érkezők problémáit meghallgassam, ha tudok, segítsek nekik. Itt vagyok 5-ig, majd sietek át a Hősök terére, itt általában este 8-ig vagyok – sorolja Mariann. Elárulja, most már hideg van, így van, amikor hamarabb eljön, de bármilyen fáradt is, mindig erőt vesz magán, hogy pár órát ott is beszélgessen az emberekkel. „Ott állok a hidegben, és eszembe jut, van, aki 20 éve él az utcán, nem tudom, hogy bírja…” – teszi hozzá.

A főzésben mára egyedül maradt, de így sem adja fel. Kevés szabadidejében a háza közelében található kisboltnál gyűjt élelmiszer-adományt, ebből pedig havi egy alkalommal megfőzi az ételt a szegényeknek. Volt, hogy 324 darab csirkeszárnyból – ez 25 kiló volt –, 10 kiló tésztából főzött egytálételt, megbolondítva egy kis zöldséggel. Mert vallja, télen nem elég a szendvics, hideg étel, muszáj, hogy meleghez jussanak a hajléktalanok.

Amikor arról kérdezem, hogy fér bele az idejébe ez a sok minden, annyit válaszol, nem sok ez…

– Anyukám jóságos, segítőkész, apukám igazságos – mondja. – Ezeket tanultam tőlük, ezek vezérelnek a mindennapokban. Nekem az a jó, ha segíthetek. Az első alkalmakkor, amikor találkoztam a hajléktalanokkal, sírva fakadtam. Sokan elítélik őket, nem értik, miért nem tesznek magukért, őket hibáztatják, mert az utcára kerültek. De tudni kell, nem vagyunk egyformák, ki így, ki úgy éli meg a válságot, van, aki ki tud jönni a gödörből, van, aki segítséggel sem. Ha az emberek vennék a fáradtságot, hogy megismerjék, megértsék a másikat, és nem ragasztanának stigmákat egymásra, jobb lenne. Van olyan ismerősöm, aki egyetemi végzettséggel került az utcára…

Akik akarják

„Én egyszerre négy emberen tudok segíteni, ha kell, igazolványt, papírokat intézek nekik – sorolja –, sokan nem tudják, ezt hogy kell. De én is csak azoknak tudok segíteni, akik valóban akarják, hogy változzon az életük…”


Szubjektív

Emberség, szeretet, együttérzés, megértés. Elcsépelt szavak. Csak szavak. Egészen addig, amíg meg nem éljük a fogalmakat. Amíg tetteinkkel nem teszünk jelentést mögéjük, vagy amíg azt nem érezzük, szükségünk lenne ezekre. Kéznél vannak, nincs akadálya, hogy „használjuk” őket, ráadásul, hogy jól használjuk. És ne csak egy ember…

– N. Szántó Rita –


 








hirdetés










hirdet�s