Nézőpont: Kész regény

Úgy beszélni az életről, ahogyan megtörtént, tudni, hogy múlik, de nem múlik nyomtalanul. Bujdos Attila írása.Életútinterjúk készülnek idős emberekkel – erre vállalkozó önkéntesek előtt tárulnak fel személyes univerzumok. Minden elhangzott szó jelentőséget nyer, figyelmesen meghallgatják, legépelik. Kötetbe kerül.

Tessék, ez itt az ön élete! Kész regény!

Sok minden ismert az idősekről. A magyar társadalom több mint ötödrésze 60 év feletti, például. Minden negyedik háztartás csak időskorúakból áll. A hatvanéves, vagy idősebb nők több mint fele özvegy. 2050-re a 60 felettiek közel kétszer annyian lesznek, mint a 19 év alattiak.

Tények ezek, amelyek valamilyen szempontból képesek rögzíteni egy ország pillanatnyi állapotát, jövőre vonatkozó kilátásait. Amelyek alapján elgondolhatjuk, minek kellene lennie, van-e dolgunk vele ma, holnap. Bármikor. Hogy talán a mi távlatunknak is benne kellene lenni, és talán benne is van. Ha ugyan. Hogy milyen majd idősnek lenni, harmincöt év múlva, sok idős ember között. És így tovább.

A tényekre hagyatkozunk a világ megismerésében. De a tények által leírható világ határai végesek. A tények nem képesek leírni az embert magát, a maga teljességében – élményekről, érzésekről, gondolkodásról nem készíthető statisztika („szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat”).

És általában ennyire már nem is kíváncsi senki. Az érdeklődésnek praktikus a mélysége. A magaslat, ahonnan a tudomány rápillant a társadalomra, általában nem is engedi, nem is kívánja az emberi közelséget, vagy amit annak nevezhetnénk.

Ezért is különösen szép szerintem, amikor a tudomány embere képes hátrébb lépni, amikor nem a puszta metódusról, hanem valami lényegibbről gondolkodik. Vagy egyenesen a lényegről. Hogy a számok mögötti rész is érdekes, ha nem érdekesebb. Hogy idős emberek kapjanak lehetőséget megnyílni a személy szerint rájuk kíváncsi kérdezőknek, hogy önkéntesek életútinterjúkat készítsenek, hogy ebből rendszer legyen, egy miskolci szociológus gondolta el – Szabó-Tóth Kinga.

Talán a tudomány számára is hasznos ez a személyesség. Hogy volt ez abban az időben? Mit mondtak és mit éreztek, amikor ez vagy az megtörtént? Mit gondolnak most, éppen erről a világról? Talán az egyéni életutakban összegződő tapasztalat és tudás eleve nélkülözhetetlen lenne. Annak kellene lennie. És ha nem így van, jó erre figyelmeztetni, jó utat keresni a megoldáshoz. És ha végül semmi magasztosabb célt nem szolgálna is, a szándék és a gesztus akkor is szívet melengető: közel hajolni, hallgatni az életről szóló beszédet. Úgy beszélni az életről, ahogyan megtörtént, tudni, hogy múlik, de nem múlik nyomtalanul.

- Bujdos Attila -