Zokni

Akt.:
Venne-e zoknit, hogy vennék-e, két pár, mutatja, milyen. Új. Velem korú férfi, nagyjából. Látszik rajta az utcán töltött idő. Bujdos Attila írása.

Miért mondom, hogy látszik, miből látszik. Nem tudom, miből. Tényleg nem. Körülbelül látszik. Körülbelül nem kevés idő. Tiszta ruha, nyílt, figyelő tekintet, kontaktusban vagyunk. Nincs szükségem zoknira. Van. Nem hordok. Látja, nem hordok. Figyeli a megszólalás előtti néma toporgást. Kisegít belőle, mondja, éhes, a zoknit nem tudja megenni.

Irónia. Nem nevetsz rajta. Ő sem nevet, nem azért mondja. Nyilván nem. Érthető közlés. Nem tolakodó. Vékony. Jóllakna-e két pár zokni árából. Mennyit ér. Praktikus érték. Eszmei érték. Forgalmi érték. Nem kéreget, van valamije. Van valami, amire inkább lenne szüksége. Szerinte van pénzed, kinézi belőled, hogy van. Üzlet – mindenki csinál ilyet, mindenki árul valamit. Ad. Vesz. Megsérted-e, ha nem kell a zoknija. Csak úgy, adnál, valamennyit. Hogy ehessen, ha éhes. Ha önhatalmúlag felülírod a helyzetet. Ha úgy teszel, mintha ez színjáték lenne, nem az élet maga, hanem alakoskodás, hogy eltakarja a valódi életet, a valódi sorsot. Van-e jogod másnak látni, mint aminek mutatja magát, a helyzetet. Nem mondod ki, kétség, ezzel már tényleg nem terhelhetsz senkit. Belső monológ, fejben van meg. Eldöntöd.

Jön a rendész, fiatalabb, sokkal nagyobb. Erős, látni, mennyire fölényesen az. Ahogy áll az ember előtt, hogy elküldje.
Elfogadja. Nem sérti.

Bárkit lehetséges megsérteni. Nem úgy, hogy szabad, mert azt nem. De nem tudhatod, ennyire tényleg senki nem merül bele a másik életébe. Általában. Általában nem.

Jön szembe valaki az utcán, és nagyon szakadt, koszos is, élvezi, hogy süt a nap, folyik végig a karján a fagylalt leve. Odaadással eszik. Eszedbe jut, ki lehet, nem láttad eddig, most meg naponta. Néha fagylalttal. Néha zsemlével. Néha csak néz, bele a forgalomba. Mit néz, nem találkozik a tekintet. Itt van. Lehet-e mondani, ide­tartozik.

Áll valaki a boltnál, támasztja hátával az üvegfalat. Mindig ő, mindig ezt a falat, ki tudja, mióta. Nem emlékszel az elejére. Csak a csendre, hogy soha nem társul hang az emberhez. Ugyanazt az időt fogyasztja, mint te. Elképzelni sem tudod a hangját. Szinkronhang. Reszelős. Talán. Szépen megformált mondatok – annyit hallgat, mielőtt kibukna belőle. Jön a rendész, fiatalabb, sokkal nagyobb. Erős, látni, mennyire fölényesen az. Ahogy áll az ember előtt, hogy elküldje.

Felfigyelsz erre is, észreveszed, a szemed sarkából, lett ilyen rutin: leül a hajléktalan a lugasban, ott a rendész. Hol ülhet le, ahol nincs rendész. Ahol nem bántó a látványa, ahogy ott ül. Hallgat. Vagy hangoskodik. Van.

Látod, van viszonyod hozzá. Honnan került ide. Mit hallgat, mit ül, mit árul zoknit. Nem rád tartozik, általában. Úgy is van közöd hozzá, mi közöd van hozzá. Beszélhetnél az érzéseidről, hogy mennyire alapos. Mennyire befolyásolható. Ha nézted a színházban Szőcs Artur Ványájának végén a vetítést: pont ilyen arcok, pont ebből a városból, Csehov mondataival a szájukban.

Hallod, drámát írnak a városról, mindjárt kettőt, talán színre kerül valamelyik. Elmesélhető-e ez az egész, erre gondolsz. Mennyit kell elmesélni belőle. Mennyit lehet.

Bujdos Attila








hirdetés








hirdet�s