Volt ilyen

Akt.:
Nem húzza meg magát csak azért, hogy csendben ellegyen fizetéstől fizetésig, ha nem ez volt a vállalása. Bujdos Attila írása.

Negyedszázados híreket olvasok. Aki nem élt akkor, annak történelem és persze anekdota. Hogy mik vannak. Voltak. Ha vannak már értékelhető emlékei akkorról, az ember a mai tudásával gondolhat vissza – a saját életére is.

Akár így, akár úgy, a félmúlt, mondhatom, egyébként izgalmas, a kor jellemző sorsfordulataival, gondolataival, az érzéseket leíró mondataival, a nagy változások iránya és tempója miatti, eléggé gyorsnak tűnő, a korszellemet átható csalódottságával. Mégis, mire számítottunk. Mi táplálta a hiteinket – a hiteinken túl.

A hír huszonöt éves: lemondott Beke Kata államtitkár. „Az adott személyi feltételek mellett nem tudtam megvalósítani a közoktatás megújítását.(…) Bekerültem egy magas hivatalba, s nem tudtam változtatni. Kollégáim teljes joggal gondolhatják azt, hogy elárultam őket. Már csak a becsületemért sem maradhattam tovább”.

Ezek az ő mondatai. Ez az ő választása. Nem kell félni a nagy szavaktól: ez az ő – saját kudarcának belátásában is megmutatkozó – magányos hősiessége. Nem húzza meg magát csak azért, hogy csendben ellegyen fizetéstől fizetésig, ha egyszer nem ez volt a vállalása. Ha egyszer pontosan látja, a hallgatása nem jóféle fordulatot szolgálna. És persze a személyes felelősségen túlmutató, korszakokon átívelő tévedése is ez: nélküle sem lett jobb.

Beállni a sorba: nem ez következne az addigi életéből – a kor egyik legismertebb pedagógusáról beszélek, aki a régi rendszer hosszú évei alatt fogalmazta meg a nyilvánosság előtt, a véleményét vitákban is vállalva a maga, megszenvedett tapasztalatokon alapuló vízióját. Milyennek kellene lennie a magyar iskolának.

Régi ügy persze, magunktól nem nagyon emlékeznénk rá, volt ilyen ember. Volt ilyen helyzet. Mert a hír úgy is olvasható: ez nem csak személyes bukás, Beke Kata az előtte kezdődött és a megnyugtató megoldást utána sem kínáló helyzetben azonosítja a hivatalával járó felelősséget – még csak kérdésesnek sem látszik, hogy megjelenik-e a magunkat a világhoz mérni képes tudás szolgálata a magyar oktatási rendszer egészének szempontjaiban, teljesítményében és minőségében.

Nem kell mindenkinek Beke Katának lennie. Ez nem is lehetséges. Még olyan is van, hogy a felelősséget viselők elől eltakarják a napi ügyek a jövőre nyíló tiszta kilátást. De ha mondják nekik, mint most sokan, egyre többen pedagógusok, a helyzet miatt aggódók, hogy nagyon nem jó, ahová ért a közoktatás, helye és ideje lenne valami határozottabb kiállásnak. Akarják, nem akarják, van közük hozzá. Értik, és nekik is fontos, mi épül. És akkor hogyan és mennyire az – milyen áldozatra készek, hogy jó legyen. Ha fontos.​

– Bujdos Attila –