Vasgyár

Vasgyár
Nem az álmodozásról beszélünk, hanem bármilyen józan tervről­­­: mit lehet ezzel kezdeni még. Bujdos Attila írása.

Képzeljünk el valami eléggé nagyot, kezdetnek százharminc hektár elég lesz. Annyi, mint a vasgyár, aki látta már, tudja, miről beszélünk. Aki nem, ő meg képzelje el. Szerintem menni fog, csak akarni kell. Akkora, mint a szívünknek oly kedves miskolci belváros, ifjonti eszmélésünk díszlete, létezésünk tere, otthonunk. Megannyi emlékünk kiapadhatatlan forrása. Múltunk, jelenünk, reménybeli jövőnk.

Képzeljük el, hogy nincs miért többé rendszeresen odajárni, és akkor mindegy is, miért nincs. Nincs, és kész. Nem azt mondjuk, hogy legyen így, ellenkezőleg. És szigorúan csak a példa kedvéért: belváros, szem előtt van, nem tehetnénk úgy, mintha semmi sem történne. Nem fordíthatnánk el a fejünket azzal, hogy van ilyen, máshol is megesik. Vagyis de. Persze. Tehetnénk, miért is ne, csak talán az önámítás kisebb esélyével, hogy ez voltaképp nincs is, semmi közünk hozzá. Konkrétan nem is velünk történik.

Mert de.

És akkor, egyébként: mi történik. És mikor vennénk észre. Napra nap, hétre hét, évre év – a velünk élő változás kevésbé szembetűnő. De azért képzeljük csak el, hogy egyszer mégis feleszmélünk, ez az egész, itt nem olyan, mint lenni szokott. Az utakból kitörik a beton, a gödröket felveri a gyom, az üvegüket vesztett ablakú, málló falu épületeket mindenféle növények rejtik. Ecetfa. Képzeljünk ide ecetfát, az gyorsan nő és borzasztóan magasra, jól takar. A gazdagon burjánzó zöldből különös tekintetű vad lények szeme villan, belakták a tájat. Akár ha a vámos Rousseau képeit néznénk. De azért mi tudnánk, ez nem festmény. Ez maga a valóság.

Képzeljük el, mit éreznénk, bár értjük, látványt könnyebb elképzelni, mint érzést, de hátha sikerülne ez is. Próbáljuk meg beleképzelni magunkat ebbe az embert magát fájón nélkülöző tájba. Lenne-e a lelkünkben üresség, beletörődés. Így lett, mert így kellett lennie. Marná-e a torkunkat valami keserű düh mindazért, ami odalett. A megcsalatásunk miatt, mert nem ilyenre készültünk, ha készültünk is valamire, nem csak egyszerűen azzal éltünk, hogy ami volt és van, az lesz is, úgy, ahogyan volt és van. Mennyi idő kellene a veszteség teljes belátásához. Hogy a veszteség: visszamenőleges. Úgy már nincs többé, amilyennek ismertük. Ahogyan kaptuk, továbbadni képtelenség. Kiáltanánk-e aztán felelősért, ki engedte, hogy így legyen. Mikor törne ránk a kétség, a magunk felelőssége miatt. Csak az menthető, amit az ember menteni akar. Akartuk-e menteni. Akartuk-e, hogy mentse, akinek ez dolga lenne.

Látva, amit látunk, nálunk hatalmasabb és feltartóztathatatlanabb erőnek képzelnénk-e a változást. Maradna-e kérdésünk. Mennyire végérvényes. Mi vehető vissza ebből, például. Ha ugyan. Nem az álmodozásról beszélünk, hanem bármilyen józan tervről: mit lehet ezzel kezdeni még. Mennyit követelhet belőle vissza az élet. Az időben is elhelyezett cél: mit és mikorra szeretnénk. Kikre számíthatunk. Ahogyan bármilyen ügyben tennénk, ha nyilvánvaló a személyes érintettségünk. Képzeljük el, ebben a léptékben is. Vagy ha már nem marad terepe a képzeletnek, lépjünk hátrébb, hagyjuk, tegye a dolgát a természet, fedje örökre a nyomát a düledéknek, ahol valaha emberek éltek, és ha belegondoltak a jövőbe, nem ilyennek képzelték. Csak ilyen lett.

– Bujdos Attila –








hirdetés




hirdet�s