Űr és idő

Akt.:
Űr és idő
Édesapám húsz, a férjem tíz évvel ezelőtt halt meg. Sokáig bűntudatom volt, mert azokban a napokban nem éreztem semmit. Illetve mindkét esetben volt bennem valamiféle várakozás, hogy majd küldenek egy jelet odaátról, hogy milyen ott nekik, hogy érzik magukat, megtalálták-e a helyüket. Hajdu Mariann írása.

Nem küldtek, hiába vártam. Csalódás volt. Majd hónapok múltán jött a fájdalom, iszonyú sokáig tartott, igazából ma sem ért véget. Hiába telik az idő, hiába múlnak az évek, az űr maradt.

Ma már tudom, hogy természetes volt, ahogy éreztem, ezt hívják gyászmunkának. A hárítás, a kínzó fájdalom, a nihilisztikus állapot követik egymást, és ezeket jobb, ha átéli a gyászoló, jobb, ha engedi dolgozni az elméjét, míg a lélek meg nem nyugszik. Mert megnyugszik, ha felejteni nem is felejt. Ez az élet rendje. Szeretettel gondol azokra, akik elmentek – nem csak a halottak napján –, de már elengedte őket.

De azért jó, hogy van halottak napja, és ez az „emlékezős ünnep” dívik a mi kultúránkban, nem a vidámkodós Hallo­ween. (Bár bevallom, nekem azzal sincs bajom.) Ilyenkor szeretem a temető fényeit, a karácsonyt ígérő fenyőillatot, jó gyertyát gyújtani. És jó kicsit befelé fordulni.

– Hajdu Mariann –