Nézőpont: Tanmese az iskolákról

De talán meg kellene változtatni a nézőpontunkat, és akkor talán helyrezökkennének az ügyek is. Kiss László jegyzete.

Iskolaigazgatós botrány. Ez egy örökzöld témája az újságírásnak, mióta a pályán vagyok, teljesen függetlenül attól, épp milyen kormány van. Az alaphelyzet is mindig ugyanaz, igazolva azt a mondást, hogy a híradókban mindig ugyanaz történik, csak másokkal és másutt. Szóval az alaphelyzet mindig az, hogy van egy iskolai vezető, vagy vezető tanár, akit el akarnak mozdítani, küldeni, kirúgni, félretenni, ám ezt a szülők, vagy a szülők egy része, vagy a tantestület, esetleg mindkettő együtt elutasítja.

Ilyenkor jön a lázadás. Levél a sajtónak, tüntetés, aláírásgyűjtés, diáksztrájk, nyílt levél a miniszternek, polgármesternek, az atyaúristennek. Általában eredménytelenül. A hatalom ilyenkor ugyanis még jobban bemerevíti az álláspontját: „Csak nem fogok engedni, hova vezetne az, ha legközelebb majd mindent a nép akarna megmondani.” Plusz többnyire nem fogadják el az ellenakaratot civilnek, mindjárt kimutathatóvá válik valami sötét politikai szerveződés a mélyben: ilyen-olyan pártszimpátiájú szülők vagy tanárok, bujtogató ismerősök.

Most is zajlik Miskolcon egy ilyen ügy, de hát választási kampány is van, így aztán ilyenkor tényleg politikai üggyé válik még az ennél sokkal kisebb léptékű történés is, ezért a konkrét sztori most nem is lényeges annyira. Sokkal inkább a vélhető tanulságok. Sokan mondják, hogy a giga központi iskolaműködtető állami szervezet a gond, ahonnan messziről úgy nyúlnak bele az ilyen kényes személyzeti ügyekbe is, hogy nem tudják, mi is van ott a helyszínen, vagy épp ellenkezőleg, tudják, de nem érdekli őket, úgyse kell találkozniuk minden nap a kétszáz kilométerre lévő szülőkkel. No de ilyen ügyek akkor is voltak bőven, amikor nem volt központi szervezet. Akkor pontosan azt panaszolták fel – főleg kisebb településeken –, hogy a polgármester vagy a helyi vezető politikai erő gátlástalanul érvényesíthette a saját politikai, vagy csak klientúraépítő érdekeit az iskolákban is. Így még első blikkre jónak is tűnt, hogy inkább egy személytelen, távoli szervezeté a döntés.

De talán meg kellene változtatni a nézőpontunkat, és akkor talán helyrezökkennének az ügyek is. Az iskola ugyanis valójában nem egy hivatalé vagy a polgármesteré, hanem a mienk, akiknek az adójából fizetik a tanárokat, a rezsit. És az iskola kényes, bizalmi, személyes dolog. Rábízzuk a gyerekeinket. Kialakulnak normális emberi kötődések, kapcsolatok. Kis túlzással közösségnek is nevezhetjük. Ezt nem volna szabad úgy kezelni, mint egy távhőszolgáltató vállalatot, ahonnan ha nem jön a meleg igaz, megfagyunk, de amúgy tökmindegy, szeretjük-e az igazgatóját, vagy sem.

Szoros és befolyásos civil kontrollnak kellene működnie minden iskolában. A szülőknek beleszólása kell, hogy legyen, mi történik a vezetéssel. Az „ugyan mit értenek hozzá” a politika eddigi elcseszései ismeretében nem érv a civil „beleszólási” lehetőségek ellen. Józan ésszel fel kellene érni, hogy ha egy állami iskolában összetartó közösség épül tanárok, szülők, gyerekek között, az elemi érdeke minden felelős vezető erőnek. Ezeket a közösségeket bátorítani, építeni, erősíteni kellene, nem átlépni felettük. Bonyolult ez persze nagyon a gyakorlatban, de valódi értékteremtés csak ebből lesz. Amúgy meg mi más küldetése lenne egy iskolának, mint ez…

– Kiss László –