Nézőpont: Rombolás

Miskolci Szimfonikus Zenekar - illusztráció
Miskolci Szimfonikus Zenekar - illusztráció - © Fotó: ÉM-archív
A túlzás a politikában sem a gondolkodást segíti, hogy tehát tisztán lássunk: mi a baj, és mi lenne rá a megoldás. Bujdos Attila írása.

Tudatos kultúra-rombolás zajlik Miskolcon”, ezt állítja a baloldali ellenzék szakpolitikusa. Erős mondat. Ízlés kérdése, ki és miért szereti az ilyet. Ami engem illet, szerintem például a túlzás a politikában sem a gondolkodást segíti, hogy tehát tisztán lássunk: mi a baj, és mi lenne rá a megoldás, már ha tényleg úgy és az a baj, amiként képzeljük, és van rá megoldás. Az idézet igazságtartalma ráadásul, ebben a formában erősen vitatható. Mit kezdjünk például a színház szakmai és közönségsikerével, azzal a vitathatatlan művészi és erkölcsi bátorsággal és felelősséggel, amellyel Rusznyák Gábor színre vitte A tanítónőt, a Másik Sirályt, ahogyan Béres Attila Woyzeck-et rendezett. Ezek érvényes és fontos alkotások, megkerülhetetlen részei a kortárs művészetnek, vegyük észre, mondjuk ki. Legyen nyoma. És itt születtek, most, és nekünk.

Nem azt állítom ezzel, hogy ez érdeme a kulturális politikának is, de a kultúra-rombolás vádjával biztosan nincs összhangban.

Nem helyes, ha a politikust elragadják az indulatai, még ha a puszta indulat amúgy érthető is. A szimfonikus zenekarról beszél az ellenzék. És tényleg. Nehéz szívvel vehető tudomásul, hogy az együttes, amelyik tavaly még a legjobbak közé tartozott, „mára a legmélyebb morális válságban van”. „A következő évad még csak tervekben létezik”. „Rejtélyes szerződések kerülnek elő a fiókból” (MTI, 2014. június 18.). Az ellenzék pedig hiába sürgeti a felelősség tisztázását, a helyi hatalomnak ez nem érdeke. Pedig a nyilvános beszéd, mint annyiszor, most is mindenkinek a javát szolgálhatná. Mérlegelhetővé tenné ebben az ügyben is, mekkora rész tartható a kultúra-rombolás vádjából: jobbat akartak-e annál, mint ami volt, csak nem gondolták végig, nem megfelelő embert választottak hozzá, vagy volt emberük, akit alkalmasnak gondoltak valamire, de nem volt egyértelmű, hogy pontosan mire is. És gondolom, folytatható még a kérdések sora. Én őszintén sajnálom, hogy ezek a maiak elvesztegettek négy évet a saját idejükből, és a mi időnkből, és nem tettek le a közösség elé világos és követhető kulturális koncepciót, nem mondták ki, hogy szerintük mit kellene szolgálnia a kultúra és a művészet intézményeinek, mi különbözteti meg őket ebben az elődeiktől. Hogy amit ők akarnak, az csak más, vagy jobb is, mint ami addig volt. Többet megérthettünk volna a hol jót, hol vitatható fejleményeket hozó személyi változásokból is. És ebbe a vitába az is beleférhetett volna, hogy ami addig volt, az tényleg jobb volt-e – a múlt megítélésével kapcsolatban is helyénvaló lenne a lényegig hatoló árnyalt fogalmazás: mihez kellett, és mihez nem lett volna szabad hozzányúlni. Ami a választásokig még hátra van, aligha szól majd erről. Ami utána következik, azzal kapcsolatban is vannak kétségeim. Ne legyen igazam.

– Bujdos Attila –








hirdetés




hirdet�s