Robottól frizuráig

Akt.:
Robottól frizuráig
Lehet, ebből az irányból, az oktatásügytől távoli tájakról jön majd a változás? Kiss László jegyzete.


Azt mondja egy informatikai vállalkozásokkal foglalkozó ismerősöm, a jópofa programozó robotokra épülő, gyerekeket számítástechnikára oktató foglalkozásaikra hatalmas a túljelentkezés. Pedig a díjat a szülőknek zsebből kell fizetniük és a foglalkozás pedig iskola feletti plusz a nebulóknak. A mentorok – akik a gyerekekkel foglalkoznak – főleg egyetemisták pedig akkor is jönnének tanítani, oktatni, ha egy fillért sem kapnának érte. Mi a csoda magyarázata? Maga a számítástechnika, mint tudásterület nem elégséges ok, hiszen ezerfelé oktatják, a tananyag része az iskolákban, mégsem mondható, hogy nagyon népszerű lenne. Inkább talán abban keresendő a magyarázat, amit a gyerekek, az oktatóik csinálnak a robotokkal, az inspiráló, ösztönző és értelmét látják. Van cél, ami megragadható, ami felé érdemes igyekezni, a kis robotok pedig játékosan bizonyítják, hogy napról napra többet tud, aki velük kísérletezik.

Amikor „én még kis srác voltam”, abban különböztünk leginkább a maiaktól, hogy nem kérdőjeleztük meg a lényeget. Elsumákoltuk a verstanulást, vagy viccet gyártottunk a történelmi hősökből, de soha nem jutott az az eszünkbe, hogy értelmetlen dolog lenne rég halott, érthetetlen nyelvezetű költők műveit bemagolni vagy pontosan ismerni a zöngés és zöngétlen hangokat. Egyszerűen elfogadtuk, ez van, hiszen mi is lenne más? Ezt tanulták apáink, nagyapáink is, ez a rendszer, az iskola ilyen és kész. Az ösztönzéssel sem volt gond, hiszen egyszerre egy egyetemre lehetett jelentkezni, jó nehéz volt bekerülni – és ha nem sikerült, akkor egy év múlva lehetett újra dobni. Aki diplomára áhítozott tudta, az iskolai szívás, az ezernyi, nem túl praktikus tudnivaló egyszerűen a feltételrendszer része – enélkül nincs egyetem, főiskola.

Öreges duma, de tény, ma ez másként van. Egyrészt boldog-boldogtalan mehet egyetemre, lehet, nem pont oda, ahova vágyik, de valami hasonlóba biztosan. Ezért nem érdemes túl sokat vergődni. Na és persze egyre értelmetlenebbnek látják azok, akik ma koptatják a padokat, a sok lexikális, poros, számukra egyre nehezebben értelmezhető tudásanyag elsajátítását. És ezt ki is mondják. Érdekes kísérlet lenne, ha egyszer gyerekeket, fiatal felnőtteket ültetnének le és megkérnék őket: összegezzék már, szerintük mit és hogyan kellene tanítani. Nagyon kíváncsi lennék, mit sorolnának fel nélkülözhetetlen tudásként ahhoz, hogy valakiből érettségire vagy általános végére egy továbbtanulásra is alkalmas, civilizált, megfelelő intelligenciával és szociális képességekkel rendelkező ember váljék. Mostanában üzletemberek, cégek elunták az állami tehetetlenséget és új típusú óvodákat, iskolákat alapítanak sorra. Lehet, ebből az irányból, oktatásügytől távoli tájakról jön majd a változás?

Valahogy az az érzésem, amit eddig oktatási reformok címén láttunk – legalábbis ami a megvalósulást illeti –, erősen emlékeztet a csáti borbélyra, aki udvariasan meghallgatta a kuncsaftokat, hogy milyen frizurákat akarnak, majd mindig megcsinálta azt az egyetlen egyfélét, amit tudott.

– Kiss László –



További hírek a Magyarország kategóriából






hirdetés