Privát történelem

Akt.:
Privát történelem
Embereket, sorsokat azonban nem tudnak gyűjteni, csak a könyvek, fotók. Kiss László jegyzete.


Nem tudom, hogy létezik-e még, de pár évvel ezelőtt volt egy filmmúzeumos tévécsatorna, ahol késő éjszakánként vagy inkább hajnalonként privát kisfilmeket vetítettek sorra. Fekete-fehér, kicsit vibráló, karcos filmeket, amelyeket valakik, valahol, utazás, nyaralás, családi események közben vagy csak úgy passzióból készítettek kis kézi kamerákkal, jó pár évtizede, a boldog hatvanas–hetvenes években. Közben jó behúzós, mai longue meg chill-outos zenék mentek. Teljesen elvarázsoltak ezek a képsorok, tökéletesen alkalmasak voltak rá, hogy egy buli után még felpörögve, de már fáradtan, egy-két órát mintegy hipnózisban töltsön az ember az utolsó pohár bor társaságában.

A hivatalos történelem is érdekes, de a civil történelem annál inkább, mert az utóbbi rejtőzködő. Szekreterek mélyén, padlásokon lapuló dobozok titkai, fotók, levelek, amelyeket nem tárunk a nyilvánosság elé, hogy azután pár évtized múltán egy idegen ember vegye fel a földről képmásunkat egy lomtalanítás mocskából, avagy egy antikváriumban veszi meg, hogy milyen hangulatos lesz a kávézója falára a nem létező családi tradíció illúzióját kelteni.

Ezért is szeretem barátom, kollégám, Szántó István könyveit, mert pont azt örökíti meg, ami nem öltött testet fotókban, filmekben, levelekben, csak az emlékekben létezik. Olyan emberekről ír, akiknek nem fognak soha emléktáblát állítani, de még a levéltárakban sem hagytak nyomot maguk után – de mégis tökéletesen képviselnek egy kort, egy ma már nem létező életstílust. Kisemberek, a történelem közkatonái, akik időnként feltűnhetnek valami fatális véletlen folytán egy híresség mellett is, de ez inkább csak a sors érdekes tréfája.

Olyan országban élünk, ahol a tradíció, a hagyomány folyton megszakad. Ami volt, eltűnik, átíródik, átértelmeződik, ahogy az ironikus szólás tartja: sose tudjuk, mit hoz a múlt. Örökösen bontjuk a régi környezetünket is, vagy hagyjuk egyszerűen elpusztulni, hogy azután újraépítsünk valami utánzatot. Ha például Ausztriában jövünk-megyünk, láthatjuk, hogy a tradíciók folyamatosak, élők. A legjobb példa erre, hogy mindenhol vannak viruló üzletek, ahol bőrgatyát, drindlt, szarvasgombos szürke felöltőt, térdnadrágot, rojtos bakancsot lehet kapni. Képzeljük már el ugyanezt itthon egy hálózattal, ahol bő szárú gatyát árulnának árvalányhajas kalappal meg rámás csizmával – hogy kapkodnák.

Pedig ha nem tudjuk, honnan jövünk, nincs is hova mennünk igazán. Nekem vicces kicsit, amikor ezeréves távlatokra nyúlunk ez ügyben vissza és Ond, Kond, Tas, Huba neveket sorolnak az óvodások, miközben fogalmunk sincs, mi is volt valójában az elmúlt fél évszázadban. Mi belőle az érték, mit kellene őrizni, mi a hulladék, amit elejtünk, mert nem kell. Ismerek olyan befektetőt, aki a közelmúlt relikviáit vásárolja, gyűjti: fényreklámok, kagylófotelek, tárgyak, táblák. Azt mondja, ha majd fontos lesz hirtelen, csak innen tudnak majd illúziót teremteni. Embereket, sorsokat azonban nem tud gyűjteni. Arra csak a könyvek, a fotók képesek – reméljük, egyszer még nagy hasznunkra válnak.

– Kiss László –








hirdetés