Nézőpont: Öntapadós címkék

Nézőpont: Öntapadós címkék
Ha valaki járt már palackozóüzemben látta hogy működik: az üvegek zörögnek előre a futószalagon, és egy kanyarban mindegyik kap egy címkét. Egy se kerülheti el, mert ha félrecsúszik a vignetta, vagy kimarad a ragasztás, később kilökődik a sorból, újra visszateszik ,és jöhet a címke megint. Nem lehet megúszni. Mint ahogy az életben sem. Kiss László jegyzete.

Számos ismerősöm dolgozik a hazai civil szektorban, ahol vagy természetvédelmi, vagy karitatív, vagy bármely más hasznos közösségi célért próbálnak tenni. Arról mesélnek, hogy egyszerűen megúszhatatlan hogy ne sorolják őket valahova, valamelyik politikai oldalhoz, és ez akkor is így van, ha külön stratégiákat fejlesztenek ki ennek kikerülésére. Az egyik fő ok az hogy túl szegény, túl gyenge a hazai polgárság ahhoz hogy pusztán civil adakozásból megéljen egy szervezet. Kénytelenek pályázni, kérni, folyamodni az államhoz és innen az út ki van kövezve már. Hiszen ha kap segítséget akkor az a rezsim, ami majd váltja azt, ahonnan kapta, besorolja az előzőek holdudvarába. Akkor is, ha ez marhaság, hiszen nincs választása senkinek: csak attól kérhet mindig, aki épp hatalmon van. De tegyük fel nem kell az állami forrás, van civil támogató, az se egyszerűbb. Hiszen hacsak nem a Mari nénik fillérjeiről van szó, egy tehetősebb támogató is gond lehet, hiszen akinek cége van, jól menő, azt is rögvest kötik valahova valamelyik politikai oldalhoz, és innen azután zutty jön a címke.

Nincs hazai független értelmiségi gondolkodás, réteg, hang és irányadó műhely, pedig kellene-mondják sokan. Nem is lehet, mert a jobbos vagy balos besorolást senki nem kerülheti el. A pártok, politikai mozgalmak sokszor úgy működnek mint a pióca, rászívódnak a civil kezdeményezésekre. Elég elmennie néhány ismert politikusnak a kiszemelt civil mozgalom rendezvényeire ( nem is hívták őket) és kész, az isten se mossa le a civilekről hogy arrafelé kacsingatnak. És miután túl sok fantázia nem szorult a politikai elitünkbe, ha meglátnak valahol egy jó civil ötletet, melléállnak ,és ezzel hozzák is magukkal a címkét.

Az érintettekben persze ott motoszkál az is ilyenkor, akit ma elzavarok, most éppen nem sokat oszt szoroz, az lehet hogy pár év múlva a pályázatomat löki félre mint döntéshozó. Megjegyez, felcímkéz ő is majd.

Van egy régi jó mondás, miszerint aki kalapáccsal jár a kezében mindenben szöget lát. Olyan mértékben áthatja ma a politikai és közgondolkodást a mindenáron való címkézés, hogy szinte az látszik: akit vagy amit még nem sikerült jobbra vagy balra besorolni, az a legidegesítőbb, a bosszantó idegen test. Ha végre sikerül, megnyugszik mindenki, hiszen innen már nem kell gondolkozni ,mert arra kész kották vannak hogy is kell az ellenféllel és a hívővel bánni.

Nem tudom létezik-e ebből valaha kiút itt mifelénk. Mi magyarok évszázadok óta bevésődött önvédelmi reflexszel és profizmussal tudunk viszonyulni, idomulni, úgy tenni mintha, ha éppen ezt kell. De szerencsére a címkék sem tartanak örökké, lekopnak, megváltoznak: az üvegpalack százszor is fordulhat még azon gépsoron.

– Kiss László – 








hirdet�s