Ne izgulj, anya!

Akt.:
Kislányom rám szólt, hogy hagyjam abba az állandó izgulást, mert még ráragasztom. Mondja ezt négy nappal a központi felvételi írásbelije előtt, amikor is magyarból és matekból kell összemérnie a tudását a gimnáziumi helyért. A gimnáziumért, ahová sokszoros a túljelentkezés. Szegényt nem hagyom békén, folyamatosan vegzálom, hogy töltse már az előző évek tesztjeit, s nézzük, hol van még pótolni­való, hogyan lehetne csak néhány ponttal jobbat írni. Hajdu Mariann jegyzete.

Persze rutinos vagyok, hiszen három éve végigcsináltam ugyanezt a nővérével, és már akkor meg kellett állapítani, hogy az írásbeli eredménye mindent visz. Ha az sikerül, akkor nyert ügye van a gyereknek, akkor a szóbelin – hacsak nagy butaságot nem mond – már nem kell sokat produkálni.

Hogy ez jó-e így? Vannak kétségeim. Azt nem értem, hogy a kitűnő tanulmányi eredmény miért esik kevesebbet a latban, és a szóbeli eredménye is kevesebbet számít, mint az az írásbeli, amire a felkészülés önbizalom-csökkentő tréninggel ér fel. A tesztek matek­feladatainak megoldása nemcsak a gyereknek, de a szülőnek is komoly kihívást jelent. Miért kell a gyerekeket ilyen stresszhelyzetnek kitenni?

Lehet, örülnöm kellene, hogy a gyerek nem izgul?

Hajdu Mariann