Mi Osztályunk

Akt.:
Történelem, mondjuk érintettként a negyven évre, ez máskor több két világháborúnál. Bujdos Attila írása.

Összejöttünk negyven év múlva, belenézni régről ismerős arcokba, ki merre ment tovább, tovább, tovább. Ki mennyire lett filiszter maga is, amint azt kedves iskolánk folyosóin összekapaszkodva, ballagóruhás egykori önmagunk akkor, egybehangzóan megénekeltük.

A legkevesebb, amit tapasztalatunkból táplálkozó mély meggyőződésünkkel elmondhatunk, hogy negyven év, bizony, nagy idő. Nagyon nagy.

Úgy is, hogy belenézünk a régről ismerős arcba, próbálva felismerni a valaha volt tizennyolc évest, és elkerülhetetlenül látjuk a változást. Főleg azt látjuk. Ki hogyan vívja a saját szabadságharcát a korral, még reménnyel telve tartva hadállásait. Vagy már nem sok reménnyel, hogy még sikerülhet nyernie valamennyit ebben a küzdelemben.

Ki mennyit engedett máris a változásnak. Hogyan keményednek a vonások. Miként lágyul el a test. Mennyire fakul és hullik a haj.

Ebben sem vagyunk egyformák, számít az alkat, az akarás vagy a felismerés, hogy ez voltaképp mennyire lényegtelen, ha ami irányadó, az a természet rendje. A természet rendje – érettségi tétel –, hogy megöregedjünk, mert valahogy így kell lennie, ez történik mindig, mindenkivel, akivel egyáltalán megtörténik.

És hát ez is, kinek hogyan sikerül.

Volna még az itt helyénvaló kérdés, hogy mikortól lehet igazán érettnek mondani valakit. Mielőtt vagy miután ezt úgy ismeri fel, hogy el is fogadja: ezzel együtt kell élnie. És akkor már talán mindjárt jobb, vagy legalább szerencsésebb, ha van hozzá lelki békéje, derűje.

Mindezek előtt ott van persze még az is, hogy milyen és mivel telik ez az egy életünk.

Kinek mivel, és hogyan, belátjuk. Nincsenek mindenkire egyformán érvényes szabályok, talán nehezen is viselnénk. Lehet, nem csak így utólag tűnik fel, hogy már a filiszterré lényegülés jövendölésében is ugyanúgy ott a nyárspolgárrá válás lehetőségének taszító ereje, mint a beilleszkedés vonzó távlata.

És most, bár személyes életutakra figyelünk, nem feledhetjük a közös időt. Történelem, mondjuk érintettként a negyven évre, mert hiszen magába zárja ezt a nekünk jutott időt – ez máskor több két világháborúnál, a közéjük ékelődött békeévekkel egyetemben. De ez a mi negyven évünk egyelőre nem terhelt minket felfoghatatlan traumákkal, mint tette apáinkkal, anyáinkkal az ő negyven évük.

A miénk a szabadsághiány változatlanságának ígérete után megadta a szabadságot, hogy legyen, aki mámorító élményként vésse örökre az emlékezetébe, és legyen, aki pörölhessen miatta a történelemmel, amiért senki nem készítette fel rá, hogyan ne vesszen el a változásban. Nem tudjuk, ki készült. Azt hisszük, és úgy is emlékszünk, vállaltan szinte senki sem készített fel másokat, hogy lesz itt még más világ, mint a 90 előtti állandóság világa.

Mindenki volt valahol közben, a Mi Osztályunk, és a velünk korúak miosztályai, az is érdekes, hol és miért éppen ott – egyesével minden élet elmesélhető, néha leesett állal hallgatjuk, néha saját sorunkra ismerünk a másokéban. Vagyunk, akik lettünk.

És talán csak az veteti észre magát, hogy közben nincs nemzedéki elbeszélés, a miénk is csak olyan generációnak mutatkozik, ami nem fogalmaz korosztályként elvárásokat, arra sem, ami még körülbelül hátra lehet.

Mondanánk: még van hátra néhány erős évünk, megtenni, amit eddig nem sikerült, vagy amit nem úgy sikerült, ahogy lehetett volna. A számadással magunknak tartozunk.

Bujdos Attila



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdet�s