Messziről jött ember

Nem mondanánk fel az összes napi hírt, de mégis, és tényleg: mi ez az egész.Bujdos Attila írása.

Mutatták a tévében, ahogyan Jackie Chan néz, és elmondhatjuk, olvasmányélményeink alapján is éppen ilyennek képzeljük a tanácstalan arckifejezést. És tényleg, mit tegyen az ember, amikor egy idegen ország minisztere a levegőt kaszáló mozdulatokkal közelít feléje. Az ember, feltesszük, először is érteni szeretné, ami történik, hogy ez akkor itt micsoda. Mert arra hasonlít, mint amikor valaki úgy tesz, mint aki karatézik. De helyénvaló viselkedés-e karatézni egy merőben protokolláris eseményen, vegyük ezt: magyar–kínai filmfesztivál megnyitóján, vagy akárcsak úgy tenni is, mint aki karatézik, jelezve, tudjuk ám, kicsoda hazánk vendége – árulkodik ez az elénk került kérdő tekintet az agyon átsuhanó gondolatról. Hazánk vendége harcművész, filmszínész, nem mellékesen Oscar-díjas, végül beleáll ebbe a jelenetbe is, úgy tesz, mint aki viszontkaratézik. Sokat látott az életben, elvégre. Ha ilyet talán máshol még nem is.

Azért időzünk a leírással a jelenet valós idejénél talán picit hosszabban, mert maga a jelenet eléggé jól példázza az egyszerű igazságot, hogy amit teszünk, a világ számára nem feltétlenül egyértelmű. Aki figyel ránk, érteni szeretné. Vár valami magyarázatot.

Nem vállalkozhatunk rá, hogy a budapesti francia nagykövet arckifejezését is részletezzük, őt ugyanis nem láthattuk saját szemünkkel a tévében, amint egy magyarországi konferencián az „Állítsuk meg Brüsszelt!” plakátot lobogtatja. Nem szolgálhatunk tehát a száj aprólékos leírásával, amint a kérdést formálja, magát a kérdést viszont ideidézhetjük a hvg.hu beszámolója alapján: „mi ez, és miért használják a magyar adófizetők pénzét arra, hogy egy európai fővárost megállítsanak?”

Magunk saját élményként annyit tennénk még hozzá a kérdéskörhöz, hogy egy közönségtalálkozón jártunk a napokban. Vranik Roland Az állampolgár című filmjének főszereplőjét, a nagyszerű Máhr Ágit kérdezhettük, részben úgy, ahogy voltunk interjúalannyá is válva, amikor egy ENSZ-portálnak dolgozó újságíró azt firtatta, hogy anyanyelvi elszigeteltségünk lehet-e az oka a menekültekhez való viszonyunknak. Már azon erősen gondolkodóba estünk, hogy egy művészfilm, konkrétan ez, még ha menekültkörnyezetben játszódó szerelmi dráma is, még ha általunk is több szempontból fontosnak érzett alkotás is, alkalmas-e rá, hogy a közösség bármihez való viszonyára érvényes kérdéseket kínáljon. Lehet-e a menekültekhez való létező viszonyunkról beszélni, ha menekültet még máshol nem láttunk, csak tévében. Vagy most a moziban. Viszony-e, hogy egyébként beszélünk róla, van véleményünk, kinek ilyen, kinek meg egészen másmilyen, és a velünk ebben egyet nem értőkkel mostanában végleg megszakítjuk a közösséget, törölve még Facebook-ismerőseink közül is az ilyeneket, hacsak nem ők voltak a fürgébbek, mert amit a másik képvisel, az tényleg minden határon túlmegy.

De aztán úgy voltunk vele, elmerülve a beszélgetés duruzsolásában: rossz kérdés nincsen, a messziről jött ember szándékai végül is egyszerűek, mint rámutattunk: érteni szeretne valamit. A messziről jött ember ebben történetesen hasonlít sokunkhoz, akiket szintén kínzó kérdések gyötörnek. Nem mondanánk fel az összes napi hírt, de mégis, és tényleg: mi ez az egész, ami éppen most történik körülöttünk, velünk és bennünk. Hogy kerültünk ide.

Bujdos Attila

 



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter