Kátyúk közt az utat

Kátyúk közt az utat
Olvad, csöppen, csepereg, latyakosodik. Már régen nem fehér, jó esetben szürke, de inkább fekete. Sáros, kormos és néhol megfagyott kutyapiszok tarkítja. Már egyáltalán nem szép látvány a hó, semmi meseszerű nincs benne, a téli örömök sem jutnak eszünkbe. Csak a bosszússág: nem lehet tőle parkolni, koszos lesz a cipőnk, hatalmas, jéggé fagyott buckákat kell kerülgetni vagy éppen átugrani. Szántó Rita írása.

De azért már tényleg olvad. Az utakon már alig van hó, inkább az útszélén, járdákon. Igaz, az is bosszantó, ami így a hó alól előkerült. Kátyúk mindenhol. Már most látni, tavasszal lesz munkájuk az útjavítóknak. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen.

Bukkanunk a gödrökben, káromkodunk. Kicsit visszasírjuk a havat, az legalább betömte, amit be kellett. Újra nem hisszük el, hogy ez csak nálunk ilyen, példálózunk vele, hogy tőlünk nyugatra valahogy mindkettőtől, a hótól és kátyútól is sikerül megszabadítani az utakat.

Alig telt el pár hét a nagy havazás óta, újra bosszankodunk, mintha nekünk nem lenne jó semmi. El is gondolkodunk azon, hogy talán bennünk van a hiba. Hogy nekünk nem tetszik, ha esik, ha olvad, ha fúj. Éppen ezért próbálunk pozitívan hozzáállni. Ne a sok kátyút vegyük észre, hanem azt, hogy még mindig akad közte útfelület.

Szántó Rita








hirdet�s