Nézőpont: Hogy rakhattak fészket?
Avasi lakótelep - illusztráció
A képlet végtelenül egyszerű: adódik egy rés a hitelfeltételek falán, és ezt nagyon ügyesen kihasználják. Megvan az ügyvéd, a banki ügyintéző, a szervezők, a nincstelen alanyok: a „lakásvásárlók”, akik költöznek, gyártódnak a papírok, majd lekaszálódik a haszon – minden ment, mint a karikacsapás. És beköltözött a békés lakótelepi milliőbe száznál több, a minimális együttélési- és életnormákkal sem rendelkező család, akik gazdasági és minden egyéb értelemben tönkreteszik a környezetükben élők életét. Ennyi lenne? Tényleg ilyen ügyesek? Valójában nem. Gondoljuk csak végig: ha működött volna az a társadalmi- és közösségi-, és természetesen a hivatalos kontroll és figyelem, ami képes megvédeni a normális közösségeket, mindez nem történhetett volna meg. Őszintén nem tudom elhinni, hogy senkinek sem volt gyanús, amikor megérkeztek az első lakók. A költözések sorozatszerűsége. Az, hogy láthatóan nem fi zetnek semmit, ám hitel az van. Hogy az önkormányzatnál sem figyelt fel senki.
Nehezen érthető utólag, hogy mindazok, akik kapcsolatban állnak a „lakossággal”, nem verték a tamtamot ezerrel. Önkormányzati képviselők, lakásszövetkezeti elnökök, és maguk a lakók, akik elszenvedik az egészet. Hiába hárított volna a hatalom a megszokott refl exekkel, sokkal hamarabb borult volna ki az a bizonyos bili. Hogy miért nem így történt? Az egyik lehetséges magyarázat, hogy az utóbbi két-három évtizedben teljesen felszámolódott az a társadalmi háló, ami biztonságot nyújtott a normális közösségeknek. A köztünk járó, bennünket ismerő, velünk törődő emberek: hol van az az időszak, amikor az Avason lakóközösségek versengtek egymással játszóteret takarítva-festve, bérház előtti kiskertet ápolva. Avagy most is léteznek, csak nincsenek meg azok a szervezetek, csatornák, amelyek összekötik őket. Másik lehetséges magyarázat, hogy a politika, a közigazgatás, az „állam” csak önmagával van elfoglalva évtizedek óta. Egy vidéki lakótelepen élők sorsa annyiban érdekes – két választás között –, hogy fi zetnek-e az önkormányzati cégeknek, vagy sem. Egy kicsit „call centeres” ország lettünk: mint ahogy a közszolgáltatóknál a bejelentett hiba helyszínét egy fővárosi telefonos munkatársnak kell magyaráznunk, mert mindent elköltöztettek, amit lehetett a vidéki városokból, ugyanilyen távolságra került tőlünk az állam maga.
A fészekrakók – úgy tűnik – sikerrel vertek tanyát: már sokadik ismeretlen család lakik a lepusztított lakásokban, a jogi út végeláthatatlannak tűnik. A kérdés az, hogy vajon az állam, a nagy közösség megküzd-e most azért, hogy ez ne maradjon így, vagy ezek a házak, utcák végleg elvesztek. Tíz év múlva meglátjuk.
