Az útravalónak szánt búcsúbeszédekben volt minden: egy fa, ami bölcs, egy bezáródó ajtó és egy kinyíló kapu, a gyermekkor vége, a felnőttkor kezdete. Már a fánál elgondolkodtam, hogy mitől is lehet ő olyan bölcs. Mert koránál fogva indokolt ugyan, de lássuk be, sok útravalót nem jelent egy ballagó diáknak, amit egy fa tud „tanácsolni”.
És akkor jött az a rész, ami a bezáródó ajtóról, de a kinyíló kapuról szólt. A csakúgy, magától kinyíló kapuról. Nem arról, amit jó erősen be kell rúgni, nem arról, ami még így sem biztos, hogy megmozdul. Majd jöttek a búcsúzó diákok, akik tőlük idegen, magasztos beszéddel köszöntek el egymástól és az iskolájuktól.
Hallgattam az ünnepi szónokokat, sajnáltam a diákokat. Megérdemelték volna, hogy ez a nap róluk szóljon, az ő világukról. A fiatalságról. Megérdemelték volna a friss levegőt… Gyorsan megkerestem az okostelefonom, érezni akartam, hogy ez azért a 21. század.
