Filléres drágaság

Még nem tudom, mire fogom használni odahaza, de nem sajnáltam a pénzt arra a látványos optikai tuningon átesett, üres cipős dobozra, amit a minap vásároltam a fogyatékosok munkáiból nyílt kiállításon. Palicz István írása.

A haszontalan alapanyagot kék-fehér pepitás szövettel bélelték ki az ügyes kezek, kívülről esztétikus zsinórtapétával, csipkés díszítő sorral és masnival látták el. De munkájuk gyümölcse mégsem ettől vált igazán értékessé számomra, hanem a tudattól, hogy a sérültek képességeik és tehetségük legjavát nyújtva, szívvel-lélekkel készítették el, s a vásárfiával támogathatom kreatív műhelymunkájukat.

Meggyőződésem, hogy mi, a kisebb-nagyobb gondokkal küzdő „ép testben ép lelkek” sok tekintetben példát vehetnénk azokról, akikkel semmi pénzért nem cserélnénk. Bizonyára jóval több okuk lenne rá – tekintettel az egészségi állapotukra, kiszolgáltatottságukra, mindennapi nehézségeikre és a szűkmarkú állami gondoskodásra –, de a fogyatékkal élők általában nem panaszkodnak. Bár sérültek, nem nyalogatják a sebeiket, hanem megbékélve sorsukkal azt kutatják, hogy a korlátaik mellett mire képesek, hogyan tudják kihozni magukból a maximumot.

Bizonyítani akarnak, úgy önmaguknak, mint másoknak: szeretteiknek, sorstársaiknak, tanáraiknak, munkaadójuknak, s amit cserébe várnak, remélnek, legtöbbször csak a dicséret, némi elismerés. Igaz, sok területen szükségük van a szó eredeti és átvitt értelmében is utat mutató segítőkre, elsősorban megértésre és elfogadásra vágynak. S ami talán a legszembetűnőbb kontraszt: örülnek, hogy élnek. Mi a szürke mindennapok sodrásában gyakran még erre sem vagyunk képesek.

Palicz István








hirdet�s