Fesztivál

Akt.:
Áprilisban engedtem el a 15 éves lányom könnyelműen egy budapesti koncertre, akkor még olyan távolinak tűnt, ám könyörtelenül elérkezett a júliusi időpont. Hetekkel ezelőtt kezdtem el aggódni, jött a gyomorgörcs, ami csak nőtt és nőtt, ahogy közeledett a nap. Hajdu Mariann írása.

Úgy engedtem el, hogy rendszeresen bejelentkezik, küldi az sms-eket, és mozgósítottam két fővárosi nagybácsit, hogy legyen kit hívnia, ha. Mert megbízom a lányomban, de mégis.

Szerencsére minden rendben zajlott. Ám talán sosem felejtem a koncert éjszakáját, amikor én otthon csináltam a fesztivált: percenként lestem a telefonom, még rá is csörögtem szegényre éjféltájt, míg meg nem érkezett a várva várt sms. „Már alszunk, minden rendben.”

Beszéltem más ismerős szülőkkel, már tudom, nem vagyok egyedül, van más is, aki így érez, és még csak most kezdődik a fesztiválszezon. Aztán két lábbal a földön járó anyósom tett helyre. „Te nem buliztál annak idején?” – kérdezte. És ezzel eszembe jutott, hogy mit élhettek át a szüleim, amikor más városba mentem tanulni, vagy amikor hónapokon át külföldön éltem. És még csak mobil sem volt.

Megoldás? Azt hiszem, izgulni fogok, míg világ a világ. Aztán ha megélem, hogy az unokáim tinédzserek lesznek, lesz mit mondanom a szüleiknek.

Hajdu Mariann








hirdetés




hirdet�s