Eszméletlen

Akt.:
Eszméletlen
Szokták idézni Albert Einsteint: Az egyetlen, ami gátol engem a tanulásban, az az oktatás. Bujdos Attila írása.

„Eszméletlen módon szeretünk tanítani.” Talán furcsa, bár lehet, nem csak a számomra, de a mondat magyar pedagógustól származik, és nem a távoli jövőben játszódó tudományos-fantasztikus regényből, hanem az Index hazai oktatásüggyel foglalkozó összeállításából való. Teljesen jelen idő: ez éppen most – és itt – történik.

Azért használom egyébként azt a szót, hogy „furcsa”, mert a hazai oktatásügy helyzete általában nem igazán hagy tág teret az elégedettség érzésének.

Az említett összeállítás is arról szól például, hogy egyre több szülő választ fizetős magániskolát az általánosba járó gyermeke számára, az állami oktatás helyett.

Ha kétséges lett volna, milyen iskolatípusban dolgozik a tanítani eszméletlenül szerető pedagógus, hát ne maradjon az: nem az állami oktatási rendszerben éli át a hivatásával járó határtalan örömöket.

Hogy egyértelmű legyen: egy pillanatig nem gondolom, hogy az állami oktatásban nincsenek a gyerekeket és a szakmájukat őszinte hivatástudattal szerető, magasan képzett, a növendékeiknek örök életre emberi példát mutatni képes, a fejlődés útjait kereső és megtaláló pedagógusok – mert bizony vannak. Tisztelet érte.

A kérdés csak az, hogy mire elég ez egyébként a központosított, a tananyag átadásának kényszerével élő, az elvárásokat statisztikai szemlélettel számon kérő állami oktatásban – szánjunk rá egy kis időt, ha tehetjük, és próbáljuk elképzelni: mi lehetne belőlük és mi lehetne a világunkból általuk, más körülmények között.

Szokták idézni Albert Einsteint: „az egyetlen, ami gátol engem a tanulásban, az az oktatás”. Ami, gondolom, arról szólhat, hogy az iskola – bizonyos szempontból – máshol sem különb. De túl az anekdota érdekességén, az életrajzi vonatkozásokon és a probléma nemzetközi jellegének, történelmi mélységeinek ábrázolásán, arra is felhívja a figyelmet, hogy az iskolának a gyermek szempontjából is kitüntetett jelentősége és komoly felelőssége van. Ha a rendszer képes felmutatni korosztályonként néhány kiváló elmét, mire megy vele az összes többi, akiben nem látták meg a lehetőséget, a fejlesztésre váró képességeket, akinek nem tudtak utat mutatni a leginkább neki való életbe.

Akik a magániskolát választják, nyilván a legjobbat akarják a gyerekeiknek, és nem bíznak sem abban, hogy ezt éppen az állami oktatásban kapják meg, sem abban, hogy lenne értelme az állami oktatás általuk elvárt módon való megváltoztatásáért küzdeniük. A döntésük persze érthető, de azért sajnálatos is: nem segíti annak a tisztázását, hogy pontosan mi a baj a hazai állami oktatással, ha változnia kellene, merrefelé kellene változnia. Akinek van pénze rá, jobb belépőt válthat a jövőbe. Akinek nincs, bizakodhat, hogy hátha azért nem jár rosszul. Azért ez így, elég esetleges, egyenlő esélyeket ígérő oktatási rendszer mellett. A tudással megalapozott jövő nem csak kevesek kiváltsága kellene legyen.

– Bujdos Attila – 








hirdetés