A tisztesek és szegények

Akt.:
A tisztesek és szegények
El kellene kezdeni gyorsan ezt a normateremtést, belső építést. Kiss László jegyzete.

Tisztes szegénység. Emlékszem erre a fogalomra. Hogy mit takart egykoron? De előbb arról, hogy miről is jutott eszembe. Valamelyik híradóban láttam, hogy egy hölgy, abszolút divatosan öltözve – fekete pufidzseki, plusz smink – tolja bele a karon ülő gyerekét a kamerába, és mondja: bizony kell az ingyentűzifa, mert megfagynánk ilyenkor, kiköltekeztünk karácsonykor.

Már hallottam is a lelki füleimmel, miket mondanak az emberek, ami nagyjából lényegileg ez: mindenki addig nyújtózzon, amíg a takarója ér, és akkor nem kell ingyentűzifa. Gyorsan eszembe jutott ekkor gyerekkori barátom és édesanyja is, akik a papa hirtelen halála után, hát, nagyon kevésből tengődtek. De a mama művész volt, a szegénység művésze, ahogy mégis mindig minden volt, mert megcsinálta, kitalálta, zseniálisan sakkozva a főzéssel, varrással, eltartotta a gyerekét, a házat, mindent. Sose kért kölcsön, egyáltalán semmit se kért.

Na, erre mondták akkoriban: tisztes szegénység. Szegénység, ami nem összetévesztendő a mély nyomorral, ahol az életben maradás a tét. Nagyjából azt fedte, hogy valaki becsülettel, erkölcsösen viselte a szegénységet, ragaszkodott a nélkülözésben is bizonyos normákhoz: tisztaság, rendezettség, művelődés. Rengeteg olyan barátunk volt családilag, akik egyik pillanatról a másikra váltak földönfutóvá. Mondjuk deportálták őket Hortobágyra. Örök tanulság és minta volt számomra, ahogy ezek az emberek megpróbáltak boldogulni: jogi diplomával zöldséget fuvarozni talicskán, avagy kovácsoltvas gyertyatartókat gyártani a pincében, esetleg szőnyeget szőni a téli estéken. Anyám keresztanyjának semmije sem maradt, a rózsadombi luxusból csöppent egyenesen egy pesti, soha napot nem látó lakásnak alig nevezhető lyukba. De mindennap este felöltözött az egyetlen legszebb ruhájába és koncertközvetítést hallgatott rádión. Mert jegyre nem volt pénze.

Tudom, ma minden másként van. Egy fogyasztói társadalomban, ahol minden arról szól, hogy neked is jár minden, csakhogy mint a viccben, legfeljebb nem jut. Miért ne költekezne valaki karácsonykor, amikor minden erre ösztönzi, ő is ember, miért ne tehetné, amit mások megtehetnek? És egyáltalán ma a szegénység életstratégiája is egészen más, mint egykoron. A vágyak ma nem azon a szinten mozognak, mint régebben, mert óriásiak az ember és ember közötti különbségek.

Tisztes szegények ma is élnek köztünk: kisnyugdíjasok, egyedülálló vagy épp nagycsaládos emberek, csak hát, ők nem szerepelnek, nem követelnek és nem fenyegetőznek. A közös bennük a régiekkel, hogy van miből ott belül táplálkozniuk: tanult és örökölt normák, kultúra, értékek, amelyek ráadásul azonosak mindazzal, ami a társadalomnak is megfelel. Ezt a belső rendet és erőt csak az iskolázottság, a normális közösségekbe tartozás tudja felépíteni, hosszú idő alatt, nemzedékről nemzedékre. Szegények mindig voltak és lesznek, ha a politika nem is szeret erről tudomást venni. Így hát el kellene kezdeni gyorsan ezt a normateremtést, belső építést, mert a múltból táplálkozó tisztes szegények már erősen fogyóban vannak.

– Kiss László –








hirdetés