Nézőpont: A siker és kudarc két partja

Akt.:
Nézőpont: A siker és kudarc két partja
Vállalkozó szellemet, ötleteket, világjártasságot, profizmust, kapcsolati tőkét kellene odavinni. Kiss László jegyzete.

Van két község, Tiszabő és Nagykörü. Közöttük a Tisza hömpölyög, négy kilométerre vannak egymástól, de egy olyan videó kering róluk, amelynek az a címe: a sikert és a kudarcot egy folyó választja el.

Hogy miért? Mert Tiszabő az ország legszegényebb települése, Nagykörü pedig fejlődik nagy tempóban, milliárdokkal fejleszt a sikeresen megszerzett uniós pénzeknek köszönhetően. Az elmúlt hét évben majd hárommilliárd forintot jelentett ez. Vajon mi a titok? A filmből sok minden kiderül a kilencvenes évek elején hasonló helyzetből startolt két faluval kapcsolatban. Nagykörün ugyanaz a polgármester vezeti a falut a rendszerváltás óta. Láthatóan profi, képzett ember, aki ráadásul tudja, mit csinál. Létrehozott rögvest a kilencvenes évek elején egy mély és magasépítő kivitelező céget, amellyel mindig ott tudták tartani a hasznot a községben, nem pedig odaadták külső vállalkozóknak.

Tiszabőn többször változott a vezetés, ebből egyszer négyszázmilliós csalással a hátuk mögött távozva, amivel lenullázták a községet. Jelenleg van egy ígéretük a kormánytól az adósság átvállalására, anélkül moccanni se tudnak, az egykoron virágzó kis községben. De azért jellemző lehet az ott uralkodó állapotokra, hogy míg Nagykörü alpolgármestere gyógynövényes kert alapításáról beszélt, Tiszabőn a térfigyelő kamerarendszer telepítése lenne a legsürgetőbbnek látott fejlesztés. Az iskola Tiszabőn romladozik, Nagykörün pedig kishajókikötőt építettek a turistáknak, és olyan bölcsődét, ahova a szomszéd falvakból is hordják a gyerekeket.

Mondhatnánk erre, hogy ennyi az egész, okos, hozzáértő és ügyes vezetők kellenek, és akkor megy a szekér. Biztos, hogy van ebben valami, sőt ezer és ezer helyen be lehet ezt bizonyítani: nagyszerűen látható, ahogy autózunk valahol, és váltják egymást az azonos adottságú, de mégis kiáltóan eltérő környezeti kultúrájú falvak egymástól egy-két percre. Ha megállunk és nyomozunk, mindig kiderül, hogy a nyírott gyepek, a rendben tartott házak sora mögött mindig ott áll egy elhivatott, okos vezető és egy közösség.

Sok ilyen van szerencsére az országban és megyénkben is – nekik köszönhető nagyon sok minden, amit ma értéknek tartunk. De nincs mindenütt ilyen. Mit lehet tenni ott, ahova nem jutott? Lehet-e ilyesmiben hatalmi szóval, központi akarattal intézkedni? Lehet-e azt mondani, hogy hát ez az önkormányzatiság, ha ti bénák vagytok, elsüllyedtek, az ügyesek meg felemelkednek – ilyen az élet. Látszik, hogy nem elég pénzt adni, adósságot átvállalni, hanem ennél több kellene sok helyen: szellemi befektetés. Mentorság.

Az ötvenes rosszemlékű években értelmiségi fiatalok mentek falura terjeszteni az új rendszer igéit. De most vállalkozó szellemet, ötleteket, világjártasságot, profizmust, kapcsolati tőkét kellene odavinni sok helyre – de ugyan ki tenné azt csak úgy, szerelemből. Ma már lejárt a Róbert bácsik és a Terézanyák ideje, pénz beszél, kutya ugat, osztogatunk egy kis ételt meg adományozunk, de az effajta szívós és energiaigényes segítségnek ma nem látszanak sem a mentorai, sem a forrásai. Pedig nagyon kellene. Miközben felragyognak a fények, ilyenkor különösen látnunk kellene, hogy sok helyen a sötétség az úr.

– Kiss László – 








hirdet�s