Nézőpont: A magyar ugar

Nézőpont: A magyar ugar
Nem húszéves, hanem sok évtizedes, sőt meglehet, még nagyobb időszak sara ez, csak hittük, hogy változni fog... Kiss László jegyzete.

35 százalék. Ennyit tesz ki a sodródók, a társadalom alján élők és a kádári kisemberek aránya a magyar társadalomban a Magyar Tudományos Akadémia és GfK legújabb kutatása szerint. Ez önmagában sem kevés, de nemcsak ez a gond, hanem, hogy a felső rétegek, az elit, a feltörekvő fiatalok, a felső középosztály és a vidéki értelmiség szinte kizárólag a fővárosban, vagy a vidéki nagyvárosokban él.

Nem kell hozzá szociológusnak lenni, hogy mindezt észleljük: a tudomány emberei voltaképp csak hiteles ténnyé tették azt, amit járva-kelve látunk, érzünk, inkább ösztönösen, mintsem tételként megfogalmazva. Ha kivonjuk a látottakból az „atipikus” falvakat, azokat, ahová a városból költöztek ki, onnan járnak be, vagy valami saját egyedi hajtóerő fejleszti őket – borvidék, gyógyvíz – akkor a maradék, a többség jól tükrözi, hogy ez a bizonyos 35 százalék él ott.

Nem húszéves, hanem sok évtizedes, sőt meglehet, még nagyobb időszak sara ez, csak valahogy hittünk abban, hogy ez változni fog, a szakadékok nagyváros és vidék között nem mélyülnek, hanem sekélyebbek lesznek. Megoldási receptem nincs, ha lenne, okvetlen pályáznék a Nobel-díjra vele. De vannak tapasztalataim, érzéseim, hogy vajh’ többek között miért húz le töretlenül vidéken ez a bizonyos magyar ugar. Szándékosan úgy írom le, nehogy beazonosítsa valaki a történet alanyát. Egy egyszemélyes, sikeres, de nem túl nagy méretekben gazdálkodó mezőgazdasági, kertészeti vállalkozóról van szó, aki a saját erejével, tehetségével bizonyította, hogy egy szegény faluban is lehet jó vállalkozást csinálni. Mondja, mekkora marhaság, hogy a közmunka keretében nem hoznak létre hasonló vállalkozásokat, mint az övé, csak éppen önkormányzati érdekeltségben: egy szakember kell, aki irányít, tervez, a többi csak kézi meló, azaz tökéletes a modell.

Miért nem segítesz te? – kérdeztem. Azt mondta, azért, mert nem akar bajt. Nem akarja, hogy amit hosszú évek alatt felépített önmagában, a boldogulás egyszerű képlete – jól dolgozik, amit megtermel eladja, és ehhez nem kér protekciót, nem kenyerez le, és őt sem kell megvenni kilóra – lassan errodálódjon, felmorzsolódjon, ez a szilárd saját bázis elmálljon. Márpedig, aki a politikával kezd egy tányérból enni, idejut – mondja mély meggyőződéssel – hozzátéve, fáj a szíve, de az alapján, amit eddig megélt harmincvalahány évesen, így kell döntenie.

Hát igen. Még mindig van bennünk rengeteg tehetség, akarat, életrevalóság, szorgalom. De a bennünk mélyen élő évszázados magyar igazságok – ne szólj szám, nem fáj fejem, erősebb kutya…, közös lónak túros a háta, mindig a tarka verebet viszi el a kánya stb. – ma sem csengenek hamisan nekünk. Aki tisztán boldogul, annak is meg kell küzdenie azzal, hogy a környezete nem megsüvegeli a sikereiért, hanem meggyanúsítja. Hihetetlen károkat okoz hosszú távon az a kormányfüggetlenül mindig jelen lévő vállalkozói és döntéshozói gárda, amelyik a kéz kezet mos alapon juttat pénzt, földet, lehetőséget egymásnak, s minél szűkebb, szegényebb az élettér – mint vidéken –, ez annál szembeszökőbb. Nem a pénz a baj, ami így elszivárog, hanem amit hitből, bizalomból vesztünk. Márpedig a magyar vidéket enélkül nem lehet újjáépíteni. Gyanítom az országot sem.

– Kiss László –








hirdetés




hirdet�s