Nemes Jeles László: „…nagy kérdés: merünk-e kockáztatni, vagy csak az ego működik és egymás imitációja” 

Akt.:
Nemes Jeles László
Nemes Jeles László
Miskolc – Poklok pokla. Elveszett évszázad. Felméretlen veszteségek. Humanizmus. Interjú Nemes Jeles Lászlóval, a Saul fia című film rendezőjével.

„A miénk egy archaikus történet, van példaértéke a társadalom, a közösségek számára. Mint egy mese, ami emberi, erkölcsi kérdéseket is képes feltenni.” Nemes Jeles László mondja ezt, a Cannes-­ban nagydíjat nyert filmjével kapcsolatban. A Saul fia rendezőjével beszélgettünk.

Az ön nyilatkozataiból úgy rekonstruálható a film születésének története, hogy előbb a kerete volt meg, majd ahogy mondja, ekkor „képzeltünk bele egy egyszerű történetet”. Hogyan talál a képzelet éppen egy ilyen történetet?

Nemes Jeles László: Több éve foglalkoztatott már egy lágerben játszódó film gondolata. Amikor rátaláltam az „auschwitzi tekercsekre”, amelyben a Sonderkommando – krematóriumi rabok csoportja – tagjai írták le a mindennapjaikat, az is világos lett, hogy sonderkommandós közegben szeretném ezt megvalósítani. Mert ez a poklok pokla. Igazából ez definiálja Auschwitzot. A történet egy éjszaka, vezetés közben született: a krematóriumi munkás, akinek az a dolga, hogy a meggyilkolt embereket égesse el, talál egy holttestet, azt gondolja, hogy a fia, és megpróbálja eltemetni.

– Azt mondta, hogy a saját generációjának akar mesélni arról, ami a poklok poklában történt. De a film nem korosztályi alkotás.

Nemes Jeles László: Nem az. Az összes generációhoz szól, de mégis talán azokhoz az emberekhez, akik nincsenek a tudatában annak, hogy ez mi is volt. Az eddigi filmes megközelítések sokat tettek azért, hogy ne is legyenek a tudatában.

– A múltunkhoz fűződő viszony csak azon múlik, hogy a művészet milyen nézőpontból ábrázolja?

Nemes Jeles László: Most 1910-zel foglalkozom, a múlt század elejéről készítek filmet. Ha összevetem, mi volt akkor és mi van ma, azt látom, hogy ez Európa kataklizmákkal teli évszázada volt. De ezen belül micsoda vesztesége Magyarországnak ez a század! Micsoda egy elveszett század! Ha összehasonlítjuk, hogy milyen lehetőségek rejlettek ott és abban a civilizációs pillanatban Magyarország számára, akkor azt is látjuk, hogy a társadalom máig nem mérte fel a veszteségeit. Külföldön nőttem fel, ezért picit kívülállóként, de mégis belülről is azt látom, hogy ha nincs is felmérve, a veszteség azért velünk van. És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Ennek a megértésében a művészet segíthet.

– Az ön filmje segíthet-e abban, hogy a közösség múlthoz fűződő viszonya megváltozzék?

Nemes Jeles László: Nem tudom, hogyan dolgozza fel a társadalom, amikor a magyar vidékről eltűnik százezer gyerek, akiket megöltek. Ez a szám nem lehet nagyon messze attól, ahány gyerek most például Budapesten él.

– A film megmutatja, hogyan történt ez egy emberrel – van milyen megközelítésből, és van miért beszélni a korról is.

Nemes Jeles László: Azt gondolom, hogy igen. A mi vállalkozásunk kicsi, de ambiciózus. Nem a társadalmi vagy politikai oldalát mutatjuk, hanem egyetlen emberről beszélünk. Nem máshoz szólunk, mint a nézőhöz. Ha jól csináltuk, ez az egyszerű történet beviszi őt a filmbe, a bőre alatt érzi, hogy mi történt. Ha ez így van, akkor elkezd gondolkozni. Ezt reméljük. Mert ezek az emberek nem csak „deportálódtak”, nem csak „elvitték őket”. A pokolról beszélünk: hogy hová küldtük őket. Hogy egy ilyen traumát feldolgozzunk, az első lépés, hogy az emberek kezdjenek el egymással beszélni róla.

– Önnek rendezőként meddig kell az alkotásával tartani a filmről szóló párbeszédben, a múltfeldolgozásban?

Nemes Jeles László: Én már elengedem, minden örömével és bánatával, mert a filmnek saját élete van. Lehet, hogy hamarabb kellett volna elengednem. Lehet, hogy túl sok interjút adok.

– Az emlékezés kereteit sok minden kijelölheti, és ehhez rengeteg kérdést kínál a film. A tények szintjét, hogy ez megtörtént. Az erkölcsi megfontolásokat, például hogy létezik-e olyan magaslat, ahonnan morálisan megítélhető a sonderkommandós lét, vagy Saul akarata, hogy eltemesse a fiút, akit a fiának gondol egy irracionális világban, amelyikben senkinek sem jár ki a végtisztesség. Ha az ön személyes vágyán múlna, melyik szinten kellene megtörténnie az emlékezésnek?

Nemes Jeles László: A miénk egy archaikus történet, van példaértéke a társadalom, a közösségek számára. Mint egy mese, ami emberi, erkölcsi kérdéseket is képes feltenni. Nem hiszem, hogy ki tudnám jelölni az emlékezés tartományát. A film megadja hozzá a lehetőséget, de nem arról lesz szerintem a vita, hogy hány embert öltek meg, vagy hogy tényszerűen mi történt. Valószínűleg nem így működik. Mi elvittük a nézőt oda, megmutattuk neki Saul másfél napját. Hogy ezzel mit kezd, azt neki kell tudnia.

– A legtöbb mese úgy kezdődik: „egyszer volt, hol nem volt”. Az ön filmjének az elején a Sonderkommandóról jelen időben magyarázzák el, hogy mi volt ez. Miért?

Nemes Jeles László: Jól látta. Abszolút fontos, hogy olyan történést akartunk megjeleníteni, aminek jelen idejű értéke van: ahová visszük a nézőt, ez akkor történik. Ez: itt és most van. Amikor látja. Ha volt róla előzetes tudása, felejtse el.

– Amikor arról beszél, hogy nem az úgynevezett holokauszt­filmek sablonja szerint akartak gondolkodni, ebből a megközelítésből van-e jelentősége, hogy nem tudjuk meg: a fiú, akit Saul temetni készül, valóban a fia-e Saulnak?

Nemes Jeles László: Azt szerettük volna, hogy a titok megmaradjon. Nem akartunk leborulni a titok előtt, megpróbáltuk felszámolni, de közben abban reménykedtünk, hogy teljesen nem lehet felszámolni.

– Elsőre elkészült a mestermunka. Ha gondol erre: teher lesz ez, vagy nem is szempont a rendezői pályáján, amelynek az elején tart?

Nemes Jeles László: Én az alkotója vagyok ennek a filmnek, nem úgy látom, ahogyan a nézők. Az operatőrömet és engem is az érdekel, hogyan csinálunk úgy filmet, hogy az ember szintjén maradjunk. Ez kvázi humanizmus, de benne van a filmes megközelítés is: a film hogyan mutatja be az embert. Mi olyan irányba próbálunk haladni, ami bár nem túl trendi, helyet hagy a néző képzelőerejének. Hogy legyen mágia a filmben. Sokkal kevésbé érdekel az a fajta „mindenhatóság”, ami a filmekben az alkotók látásmódja szerint egyre inkább benne van. Mondhatnám úgy, ha rosszul is hangzik, hogy a limitáltság érdekel, mert inkább ez az emberi tapasztalat része.

– Van ennek tere egyébként a filmművészetben?

Nemes Jeles László: Remélem. Ezek kísérletek. És érdekes, hogy az emberek általában meglepődnek: így is lehet filmeket készíteni. Mert ma általában egyre inkább olyan módon készülnek a filmek, hogy a producer bárhogy összevághassa.

– Miért lehetett önnek másképp? Ezzel összefüggésben az is érdekelne: miért mondja, hogy a tehetsége a kitartásában van?

Nemes Jeles László: Ki kell várni a megfelelő pillanatot. Meg kell küzdeni érte. De szerencsésnek is kell lenni, hogy a megfelelő pillanat jókor jöjjön. Legyen egy jó csapat, és dolgozzunk. Gondolkoznunk is kell, de muszáj maradnia némi ösztönösségnek is a munkában. Hiszek abban, hogy a tehetséges attitűdöket gondozni kell, és ezt nagyon sokan el tudják érni, ha nem tesznek le róla, ha nem hátrálnak meg, ha nem kötnek alkukat mindenféle ördögökkel. Ha a filmnek elég komoly a stratégiája, végig kell vinni. Azt gondolom, ez a rizikóról is szól: mennyire vagyunk hajlandóak vállalni. Ha rizikó nincs, akkor nincs film sem. Az európai filmkészítésben egyre kevesebb a rizikó. Ilyen szempontból a mi filmünk bizonyos értelemben hiba a rendszerben.

– Lehet-e a saját sikere és alkotói magatartása az a példa, ami változtathat a művészetben a csak a kasszára figyelő gondolkodáson?

Nemes Jeles László: Azt remélem, hogy ötletet adhat további generációknak, hogy ambiciózus, rizikós filmterveket készítsenek, mert ezzel lehet eljutni a nézőkhöz, a szakmához, a kritikához. Az is döntő jelentőségű, hogy mennyire érezzük fontosnak a lelkünk mélyén is azt, amivel nagyon sok emberhez szólunk. Szintén nagy kérdés: merünk-e kockáztatni, vagy csak az ego működik és egymás imitációja. Az kell, hogy ne mindig ugyanazt csináljuk. Hogy legyenek új hangok.

– Bujdos Attila –

Saul fia

A film cselekménye Ausch­witz-Birkenauban játszódik 1944. október elején; elképzelt főhőse, Saul Ausländer magyar zsidó rab két napját mutatja be, aki az egyik krematórium Sonderkommandójának tagja.

A tábor többi tagjától hermetikusan elzárt, saját kivégzésüket is minden pillanatban váró munkások csoportját a nácik arra kényszerítik, hogy részt vegyenek a tömeges megsemmisítés áldozatainak elégetésében és hamvaik szétszórásában. Saul az egyik halott gyermekben saját fiát véli felismerni, és elhatározza, hogy megkísérli a lehetetlent: megmenti a gyermek testét az elhamvasztástól, és felveszi a kapcsolatot egy rabbival, akivel együtt titokban eltemetheti.

Közben, tervezett megsemmisítésük hírére a Son­derkommando tagjai fellá­zadnak, lerombolják a kre­matóriumot, ám Saul – elfordulva a többiektől és szándékuktól – csak azzal törődik, hogy tervét végrehajtsa, és fiának, akiről életében nem tudott gondoskodni, megadja a végtisztességet.

Névjegy: Nemes Jeles László

  • 1977-ben született Budapesten. 1989-től 2003-ig Párizsban élt, egyetemi tanulmányai során történelmet, politikatudományokat, irodalmat és forgatókönyvírást tanult.
  • 2001-től több kis- és nagyjátékfilm rendező- és producer­asszisztense volt Magyarországon és Franciaországban egyaránt. 2005-ben Kenyeres Bálint Before Dawn című rövidfilmjének első asszisztense volt, majd két évig dolgozott másodasszisztensként Tarr Béla A londoni férfi című filmjében.
  • 2006-ban forgatta le Türelem című, 35 milliméteres kisjátékfilmjét, amely 2007 februárjában „az érzékeny téma szokatlan feldolgozásáért” a legjobb kisjátékfilm díját nyerte el a 38. Magyar Filmszemlén, meghívták a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába, majd 2008-ban jelölték az Európai Filmakadémia rövidfilmdíjára is. Második, The Counterpart című 2008-as kisfilmjét ugyancsak számos fesztiválon bemutatták, díjat nyert egyebek között Bukarestben, Bergamóban és Valenciában. E két rövidfilmje Az úr elköszönnel együtt több mint száz nemzetközi fesztiválon vett részt, ahonnan harmincnál több díjat hozott el.
  • 2011 márciusától öt hónapot töltött Párizsban, a cannes-i fesztivál égisze alatt működő filmes alapítvány, a Cinéfondation Résidence elnevezésű ösztöndíjprogramjában, amelynek keretében Clara Royer francia forgatókönyvíró közreműködésével fejleszthette Saul fia című filmjének forgatókönyvét. 2008 szeptembere óta az Európai Filmakadémia tagja.
  • A Saul fia az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Aranypálmáért folyó versenyében nagydíjat nyert.​

Röhrig Géza: “Az európai civilizáció szégyene ez”

Miskolc – Mindenkiről leolvad a múlt. Túl a jó és a rossz választásán. Zsigeri emberség. Boldog, emberhez méltó cél. Interjú: Röhrig Gézával, a Saul fia című, cannes-i nagydíjas magyar film főszereplőjével. tovább »









hirdetés