Nem korrekt, ha tudjuk, mi következik

Akt.:
Harsányi Attila
Harsányi Attila - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Teher a vállon. Érezni, amit a másik érez. Hagyni, történjen, ahogyan történik. Interjú: Harsányi Attila Jászai-díjas színművésszel.

„Ha valamit lazán hagysz magadban, akkor minden megtörténik. Ez a színház. Ezt keresem benne. Ez okoz meglepetést. Ez mindent okoz. Ebben tisztára is moshatod magad. Nekem kell ez.”

A pillanat élményét, a játék értelmét meséli így. Mond meglepőket, például: a szó jó értelmében soha nem is akart színész lenni. A színészetét magába hatoló aknamunkaként írja le. Amiért az idén Jászai Mari díjat kapott. Harsányi Attilával beszélgettem.

– Benne volt az álmomban: egy igen részeg embert mentett meg attól, hogy belezuhanjon a nyitott aknába.

– Ha hiú akarnék lenni, azt mondanám: ilyen vagyok. De nem mindig vagyok ilyen. Amikor ilyen valaki, egy pillanatra eltűnik az egója, és a másik ember kerül az előtérbe.

– Ez civil érzése, vagy úgy is tud gondolni rá, mint a munkájában hasznos tapasztalatra?

– Mindig azt kellene csinálni, amit az első pillanatban érzek. De nem mindig történik ez így. Fekszem az ágyon, miközben a kisfiam megy valami felé. Olyan, mintha látnám előre a következő tíz másodpercet. Amikor rest vagyok, nem állok fel, nem megyek oda, hogy az a dolog ne történjen meg. Utána azt keresem, mi fékez be.

– Mi?

– Ha megtudom valaha, megírom.

– De zavarja, hogy egyszer ilyen, máskor meg olyan?

-Mindig zavar. Valami ráül az emberre. Nem akarok filozofikus lenni, de: a restség itt kezdődik. Nem kell nagy dolgokra gondolni, ha az ember azt keresi, miért alakul olyanná, amilyenné lesz. Mindig ilyen vicik-vacak dolgok miatt lesz valamilyen. Ezekből a vicik-vacak dolgokból tud például valamilyen nagyot is csinálni. Ha ezt látod a szüleidtől, hogy mindig adnak a kérő embernek, akkor így nősz fel, és ez a világ legtermészetesebb dolga.

– Mintakövető?

– Nem nevezném mintakövetésnek. Ez: természetes. Semmi extra – szimpla, hétköznapi helyzet. Kérnek, adok. Ezzel persze az ő élete még nincsen rendben, az én lelkiismeretem sem lesz „rendbébb”, de nem érzem úgy, hogy elmentem a probléma mellett. Nem oldottam meg, de nem mentem el úgy mellette, mint ha nem is létezne.

– Mindent ebben a probléma-nem probléma rendszerben tud látni?

– Nagyjából igen.

– Aszerint, hogy általában probléma, vagy az ön számára probléma?

– Arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne mindent helyrerakni, ha nem lenne ez a restség. Ha ezek a pillanatok nem lennének ennek a hétmilliárd embernek az életében, nem itt és nem így „vannánk”, hanem nagyon máshogyan „vannánk”. De úgy látszik, ez már csak ilyen emberi dolog. Éppen most olvastam, hogy rosszkedvű emberek kitalálták: vesznek ötven zsemlét, felvágottat, kimennek az utcára, és osztogatják azoknak, akiknek erre, abban a pillanatban szükségük van. Vagyis: amikor az ember rosszkedvű, nem süllyednie kellene bele minél mélyebbre, hanem felül kellene kerekednie ezen. Jó, ez nem mindig megy. Nem tudom, hogy jutottunk ide.

– Az álmomat meséltem – lényegében, álomként nem is annyira érdekes.

– De mégis csak érdekes, mert van hozzáfűznivalóm.

– Ebben az évadban nagyobbrészt peremhelyzetben lévő embereket játszik: a Kabaré Konferansziéját, Azdak bírót A kaukázusi krétakörben, egy részegest a Hóhérokban. Hogyan találják meg ezek a szerepek? Belelátják a színészbe a szereposztók?

– A Hóhérok esetében éppen én voltam az a szabad színész, akinek ezt el kellett játszania. Azdak: ez célzott lehetett szerintem, amennyiben az évek alatt belém látták ezt a típust, ezt a fajta valamit – ilyennek is megismertek.

– Még soha nem láttam olyannak a tekintetét. Mint aki a nézésével mondja el, ki ez a bíró. Hogy értelmetlen kilépnie a delíriumból, hiszen a valóság is: delírium. Eldönthetetlen, hogy melyik részegségben van inkább dolga, és végül mégis a való világban intézi el, amit kell, de mint aki ott sincs.

– Öntudatán kívül cselekszik. Valószínű, az benne a legjobb, hogy véletlenszerűen történik, úgy ahogy megtörténik. Az ítélete is véletlen. Hepciáskodásából, vagy nemtörődömségéből, véletlenül rak helyre dolgokat. Ez óriási! Sokat gondolkoztam ezen, hogyan tudnám egy mondatban megfogalmazni, de soha nem kerültem annak az egy mondatnak a közelébe: nem tudtam konkrétan meghatározni ezt az embert. Lehet, hogy ezért sem mindig vagyok következetes a színpadon, de mindig azt képzeltem, hogy minden tíz perce más és más ennek az embernek. Mert annyira kontúrtalan.

– Saját maga miatt változik, mert: ilyen, vagy a körülmények vezetik a változásban?

– Is-is. Amikor kórházban voltam, ott találtak meg leginkább ezek az állapotok. Az ilyen szétmosódott. Az egyik pillanatban nyugodt vagy, a másikban dühöngsz. Azdak is klinikai eset, szerintem. Az ilyen típusú ember kártékony is, mert hogyan lehet erre felépíteni egy rendszert? Hogy néz ki az az ország, amelyik­nek ilyen a főbírája? Aki valahogyan, a legfontosabb ügyben mégis jól dönt. Milyen az, ha azzal a bizonytalansággal kell élnem az életem, hogy az ember, aki éppen szemben áll velem, mit tesz majd: megölel, megver, vagy megöl.

– Mi segített eldönteni, hogy Azdak ilyen szerep lesz?

– Nagyon gyorsan összeáll a kép a fejemben. Elkezdem hirtelen látni az atmoszféráját, a kisugárzását. Nem tudom, Azdak ilyen-e, vagy az én ilyen állapotaimnak a megfoghatatlansága próbál alakot ölteni. Mindig azt akarom érezni, amit az az ember érez. Most például készülök egy Radnóti estre. Nem a versmondás, mint olyan érdekel. Hanem az állapot, amiben az ember van, amikor ezeket írja. Megpróbálom úgy megcsinálni, hogy magamra veszek egy hátizsákban nyolcvan kiló homokot. Mi történik a testemmel és a tudatommal a huszadik percben, amikor tudom, hogy negyven percig kell még ott állnom ezzel a súllyal. Mi történik az emberrel? Akkor nincs műmájerkedés, egyszerűen tartani kell még, és el kell mondani azt a Hetedik eclogát. És abban sem az érzelmi világ az érdekes, hiszen arról szól majd, hogy azáltal akart ez az ember túlélni. Hogy oda tette az agyának azt a részét, amivel a teste túlélését akarta. Ezt akarom megérezni.

– Nem tart attól hogy maga a kísérlet lesz az érdekes – hogy meddig bírja a súly alatt –, és nem a pontosan megidézett állapot?

– A kettő összemosódik majd. Mindegy, hogy az ő terhe volt-e, de most az én terhem lesz. A történet ugyanaz. Az erőltetett menet. Állsz a súllyal a válladon, és ezeket a dolgokat el kell mondanod, amíg össze nem esel.

harsanyi-attila-07-aj_650

– A keresésnek ez a fajtája általános a szerepeihez való viszonyában? A példánknál maradva: Azdak esetében.

– Amikor rájövök az öntörvényűségére, az autonómiájára, bármit képes vagyok megcsinálni. A gátlástalanságig. Úgy, hogy azzal magamat is meglepem. Ez történt az utolsó előtti előadáson is. Kikészültem tőle. De mégis: ez az állapot hozza elő mindazt, amitől szépen jelenvalóvá válik.

– Utána gondolt, vagy ott és abban a pillanatban érezte a meglepettségét?

– Abban a pillanatban. Ez kontrollált állapot. Nem teheted meg, hogy egy vívójelenetben elveszítsd az eszed. Most is az önkontroll vette észre: „várjál már, hová rohansz? Mit csinálsz?” „Nem jó, ne mond így”. Ez megy az agyamban. És akkor jól vagyok.

– Mi volt maga a meglepetés?

– Megváltozott a jelenetekhez való hozzáállásom. Nem tudom konkrétan tetten érni. Úgy döntöttem, hogy nem készülök erre az előadásra. Belépek a színpadra, és az történik, ami történik. És így csomó minden történik veled a színpadon, ami izgalmas a számodra is. Mert abban nincs izgalom, ha bemész a színpadra minden nap, és ugyanazt kapod. Ebben mi az öröm bárkinek is, aki színházat csinál? Nem értem. Csak legyen meg biztonsággal. Mindig ugyanoda állni… Van egyfajta rendszer, amit követned kell, ezt hívják rendezésnek. Na de azon belül? Könyörgöm! Azon belül az az izgalom, hogy én magam is játszom. Én ezt élvezem. Ezt szeretem ebben. És egyre több helyen így csinálom. A szöveget átmormolom, és bemegyek. És vagy érzem, vagy nem érzem. Elmondom, milyen ez az állapot, amit keresek. Most volt a gyermekem keresztelője, ültem ott azzal a döbbenettel, ami úgy zuhant rám az égből: úristen, ő az én gyerekem. És utána kimentem az apám sírjához, hogy megmutassam neki az unokáját. Nem voltam felkészülve semmire. Csak arra gondoltam, hogy ez normális gesztus. Ahogy odaléptem a sírhoz, abban a pillanatban olyan természetesen tört elő belőlem, a mondat. Annyira boldogan, és eltört bennem valami, zokogógörcsöt kaptam, félreálltam a gyerekkel. Fél percig ha tartott, utána visszafojtottam, nagyon mélyre. Ott van az, még nem sikerült kisírni magamból, meg mindegy is már. Aztán becsatoltam a gyereket az ülésbe, és nézett rám – ezt együtt éltük át. Szóval, így vagyok. Úgy megyek az elő­adásba, mint az apám sírjához mentem. Nem tudom, mi következik. Nem korrekt, ha tudjuk, mi következik. Tudjuk, úgy is tudjuk, de ha valamit lazán hagysz magadban, akkor minden megtörténik. Ez a színház. Ezt keresem benne. Ez okoz meglepetést. Ez mindent okoz. Ebben tisztára is moshatod magad. Nekem kell ez. Mert azt akarom érezni mindig, mint amikor mentem oda, az apám sírjához. Ez az, amitől az ember megtud magáról olyan dolgokat, amiket nem tud meg, ha mindig a felületét kapargatja, és kikerüli a helyzeteket, amiben kiderülne, hogy mit csinál, vagy mit akar, vagy mi van még benne.

– Van, aminek mindig ugyanúgy kell megtörténnie. Például a Kabaréban, ahol egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a normalitását vesztett világban van-e ellenpont, marad-e valaki, aki képes kimondani, hogy nem kell együtt sodródni az árral. Ahol a Konferanszié: a maradék józan ész. Hogy ne mondhassuk: senki sem próbált ellenállni az őrületnek.

– Megpróbálta, de mégis elmegy, kilép belőle. Azt is lehetne, hogy marad, és mondja, hogy nem, nem, nem, amíg fejbe lövik.

– Az előadásban ez még nem az a pillanat.

– Ez az eleje. Ami utána jön, a történelmi tényt ismerjük.

– Létezik-e, hogy úgy lépjen ki valaki az embert bedaráló totális helyzetből, hogy semmit se vigyen magával? Például a nyomasztó érzést: nagyobbak voltak, erősebbek, többek.

– Nem tudok erre válaszolni. Azon gondolkoztam, vajon a belső emigráció mennyire segít. Ha nagyon rohad körülötted minden, hogyan tudsz abban úgy benne maradni, hogy nem rohadsz ezzel a helyzettel.

– Lehetséges alámerülni, kibekkelni?

– Remélem, nem jutunk el odáig, hogy erre pontosan tudni kelljen a saját válaszunkat. Bízom benne, hogy nem történik már ilyen ezen a világon. Hogy nem lesz még egy pillanat, amikor döntés elé állítanak: ezt énekelned kell, kisfiú. Ha van feladata az embernek, történelmi, vagy bármilyen felelőssége, az ez. Hogy erősen munkálkodjunk rajta? ezek a helyzetek többé ne álljanak elő. Abban a pillanatban megállítani, ami erre hajaz. Ez elég jól hangzik. Most jutott eszembe. Elég logikus.

– A színészet, ahogyan eddig leírta: eszköze az önismerethez, tudattal ellenőrzött, de alapvetően ösztönös állapot.

– Hogy mi a színészet, azt ott értettem meg, amikor Fandl Ferenc a Kivilágos kivirradtig előadásában elmondja a nagy monológját. A színészet nekem cél, engem az érdekel, amit elmondtam. Jó értelmében soha nem is akartam színész lenni.

– Mégis, ezt csinálja, és úgy, hogy azt díjazzák.

– Ha valaki azt mondja erre az aknamunkára, amit próbálok csinálni magammal, hogy ez színészet, és díjat kell adnia érte, az ő dolga. Sem hálátlan, sem cinikus nem akarok lenni – hogyne örülnék neki. Én annak a szirmai kis hülyegyereknek tartom magam, aki persze dolgozott sokat. Senki nem mondhatja rám, hogy nem dolgoztam meg a szerepeimért, vagy, hogy az elismerés közel legyen hozzám. Hogy megkapjam. De mégis, nekem annyira abszurdak ezek a díjak. Jászai-díj! Ez egy állami kitüntetés! A magyar állam engem kitüntetett. Szóval, semmi nagyképűség nincs ebben. Nem nagyon értem ezeket az ambivalens érzéseimet, de hát ez van.

Bujdos Attila