„Nem jó titkolózni. Nem is szeretek, nem is vagyok benne jó…”

Akt.:
Éder Vera a kiállítása megnyitóján
Éder Vera a kiállítása megnyitóján - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Mélyen emberi – táncosok elkent festékkel, kevés fényben, szűk térben, különleges fotókon. Interjú Éder Vera fotográfussal.

Éder Vera új fotóiból nyílt kiállítás a Miskolci Nemzeti Színházban – a tárlat anyaga önálló érvényű, súlyos téma ihlette, de több szállal kapcsolódik a Miskolci Balett új bemutatójához is, amelyet saját koreográfiájából Gergye Krisztián rendezett a társulatnak. A képek szereplői táncospárok, és a fotók elkészültét segítette az a beszélgetés is, amelyet az alkotó, saját témájáról, Gergye Krisztiánnal folytatott. Éder Verát kérdeztük, a tegeződést a régre nyúló ismeretség indokolja.

Milyen érzéseket hívnak elő belőled ezek a képeid? Olyanok, mintha valódi mélységben, például Sin Cityben, a bűn városában készültek volna, sokféleképpen értelmezhető emberi kapcsolatokról. Sok sötét tónus, de az egész olyan feltárulkozásnak hat, amiről nehéz feltételezni, hogy nem őszinte. Mert annak látszik.

Éder Vera: Őszinteség nélkül nincs művészet. Úgy nem megy, ha magamhoz nem vagyok őszinte. Negyvenéves leszek – sokat gondolkodom az emberi kapcsolatokról, a halálról és az életről. Hogy a halálnak akkor lesz értelme, ha az életnek is volt értelme. De miért olyan az élet, amilyen? Ki miért viselkedik úgy, ahogyan viselkedni látom? Nem biztos, hogy tudok beszélni erről, de figyelek. Próbálom megfejteni. Talán reménytelennek tűnő vállalkozás, de egy-egy ilyen fotóanyag elkészítése nekem is segít ennek a megértésében. Így tudom kibeszélni magambó­­l.

A fotók színházi embereket, táncosokat ábrázolnak, általad instruált helyzetekben: amit látunk, azért történt meg így, mert így akartad. Ez akkor: őszinte vagy színjáték?

Éder Vera: Abszolút őszinte – a részükről is. Egy élet, egy kapcsolat állomásai ezek. Kitekintések. Személyes. Számomra fontos a személyesség, e nélkül képtelen vagyok dolgozni. Kérdezte valaki, miért kellettek táncosok hozzá, hogy érzéseket fényképezzek. Mert velük a legkönnyebb dolgozni. Mondok egy szót, és lefordítják egy mozdulatra. Képesek úgy egymáshoz érni, ahogyan szeretném, hogy egymáshoz érjenek.

Úgy érezni: felfokozott pillanatokat mutatsz. Ritka, amikor valaki ennyire kiadja magát. Talán nem túlzás azt mondani: brutális, amit látunk.

Éder Vera: Szerintem baj, ha ritka a megmutatkozás. Nem jó titkolózni. Nem is szeretek, nem is vagyok benne jó. Nem játszmázom. Fura: a táncosokkal is beszéltünk erről. Nem biztos persze, hogy ők a jó példa, hiszen művészek, őszintének kell tehát lenniük saját magukhoz is, ha a színpadon működni akarnak. De a számukra is izgalmas volt ez a fajta megnyilatkozás. Nagyon őszinték tudnak lenni. És nagyon látom, ha nem azok. Tudom mondani: ne kamuzz! És nekifutnak még egyszer. Ez összművészet. Nélkülük nem valósult volna meg.

Fedésben van egymással az, ami téged az alkotásban ezúttal foglalkoztatott, azzal, ami a képekre került?

Éder Vera: Igen. Akartam a kiállítást, régóta foglalkoztatott a halál mint probléma. Hogy milyen az élethez való viszonya. Rengeteget hallgattam Liszt Ferenc Haláltáncát. Érdekelt, hogyan lehet a haláltáncot mint műfajt képeken ábrázolni. Az alkalmat az adta, hogy elkészült Gergye Krisztián új táncjátéka, a Harlequinade – ennek a plakátját fotóztam. Tetszett a smink, amit kitaláltak hozzá – ezt használtam én is a magam munkájában. A táncosok testén elkentük vízzel a festéket, a fotózáshoz kevés fényt vettem igénybe. Ettől lett annyira szénrajzszerű a kép. Tudtam nekik beszélni magáról a műfajról, az ezzel kapcsolatos érzéseimről, de nem tudtam volna megmondani nekik, hogy mit csináljanak pontosan. Improvizáltak az állandó taszítás és vonzás, a lüktető emberi kapcsolatok témájára. Azt mutatták, ahol ebben a viszonyban tartanak. Aminek meg kellett történnie, megtörtént. A szűk térben a kamerával követtem a mozgásukat. Ez számomra is új technika volt.

Honnan tudtad, hol kell lenned abban a pillanatban, amikor a kép megszületik?

Éder Vera: Minden csak az érzés.

Nem is foglalkoztat, hogy hol és honnan van benned ez?

Éder Vera: Szoktam erről beszélni: tizenöt éve fotóztam Horváth Csaba Barbárok című előadását. Előtte már láttam, csak akkor annyira a hatása alá kerültem, hogy akkor képtelen voltam dolgozni. Szóval, álltam a színpad sarkánál, amikor a Fodor Kati nevezetű táncos megállt előttem egy pózban. Belenéztem a gépbe, és majdnem hozzászóltam. Majdnem elkezdünk beszélgetni. Amikor később felidéztük ezt a pillanatot, azt mondta, ő ugyanúgy megélte ezt az összekapcsolódást. Az volt a szándéka, hogy hozzám szól. Nem tudom, honnan jön ez. Nevezhetjük isteni dolognak, hogy az ember képes megnyílni, és átengedni magán ezeket. Teljesen üresnek kell lennem hozzá.

De mégis: amiről beszélsz, az ritka állapot vagy önkéntelen munkamódszer? Amikor úgynevezett alkalmazott fotográfiákat készítesz, színházi előadásokat örökítesz meg, azok sem dokumentumnak tűnnek, hanem önálló érvényű képeknek.

Éder Vera: Az a kérdés, melyik a jó.

Szerinted?

Éder Vera: Ha színházba dolgozom alkalmazott fotográfusként, sok szempontnak meg kell megfelelnem. El kell készítenem azokat a képeket is, amelyek dokumentálják az előadást. De kutyakötelességem művészi szinten is megörökíteni. Ezt nem minden rendező szereti különben. Van, aki azt akarja visszalátni, amit rendezett. És nem várja el, hogy továbbgondolják, amit alkotott. Nincsen ezzel semmi baj.

Szakma.

Éder Vera: Szakma. Meg kell csinálni ezt is. Azért szeretek a miskolci színházban dolgozni, mert az itteni rendezők és színészek kifejezetten élvezik a helyzeteket, amikor ennyire bele lehet menni. Szeretik, ami picit elemeltebb, mint egy dokumentarista sorozat. És ez a számomra is fontos. Nem vagyok gép. Jobban szeretek inkább így dolgozni, még ha fárasztóbb is, és ha többet vesz is ki belőlem.

– Bujdos Attila –


Szómagyarázat

A haláltánc (francia ‚danse macabre’) késő középkori eredetű allegorikus műfaj, mely a költészetben, a képző­művészetben és a színjátszásban egyaránt előfordult. A korábbi hagyományokból a 14. század második felében született meg a haláltánc, mely az élőket képben és versben figyelmeztette a halál közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket. (…) A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő.


Éder Vera, fotográfus

„Gyermekkorom óta tudom, hogy a fotózás varázslat. Elbújunk a gépünk mögé, ráhelyezzük a szemünket a keresőre és tőlünk függ, mikor exponálunk. A pillanat megáll, az idő eltűnik, részesévé válunk egy olyan pillanatnak, ami egy sóhajtásnyi idő után már történelem. A jó fotó a történelem részesévé teszi a nézőt azáltal, hogy hat rá ez a pillanat.

Éder Verát 2003 májusa óta ismerem. A képeit is azóta. Volt, hogy egymás mellett fényképeztünk, ugyanakkor nyomtuk le a gombot, és én mégsem értettem, hogy hogyan vehette észre azt a csodát, amit én nem. Vagy másként.

Hiszek abban, hogy az ihlet univerzális. Olyan, mint egy pillangó, amely mindannyiunkra rászáll – tőlünk függ, hogy képesek vagyunk-e látni, láttatni. Nem tarthatjuk magunkénak soha. Akkor válik értékessé, ha hagyjuk tovaszállni, hogy más is gyönyörködhessen benne.”

Bege Nóra



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter