„Nem akartam skype-papa lenni” – Interjú: Tóth Miklós színházi rendezővel

„Nem akartam skype-papa lenni” - Interjú: Tóth Miklós színházi rendezővel
„Nem akartam skype-papa lenni” - Interjú: Tóth Miklós színházi rendezővel
Miskolc – Szenvedélyesen izgatják a feladatai. Színház a tanteremben. Is.

Rendező, aki az embereket figyeli – a cselekvő embert: megpróbálja megérteni, hogy abból, amit az ember csinál mennyi ő maga, mennyi a helyzet, amibe kényszerült, és mennyi a minta, amit valamiért követ. Tóth Miklóssal beszélgettünk.

Miskolcon két tantermi színházi előadást készített. Miért fontos az ön számára ez a műfaj?

Tóth Miklós: Törekszem arra, hogy a fiataloknak – a színház segítségével – olyan emberi helyzeteket tudjak mutatni, amelyekben valamilyen, számukra is valódi téttel bíró problémáról formálhatnak véleményt, gondolkodhatnak, érvelhetnek – szenvedélyesen, de személyes indulatok nélkül. Az iskola – színház nélkül is – kiváló terep kellene, hogy legyen arra, hogy mindez megvalósulhasson. Ajtókat kellene nyitogatnia a világra. Ám ez jóval kevesebbszer történik meg, tapasztalatom szerint, mint ahányszor ideális volna. Én a tantermi színházzal ezeket az alkalmakat szeretném szaporítani.

Létezik ebben valamilyen személyes érintettsége, túl azon, hogy felnőttember-képzéssel is foglalkozó színházi rendező?

Tóth Miklós: Miskolcon voltam középiskolás, a Herman Ottó Gimnáziumban. Ott inkább csak példaszerű emberi magatartásmintákkal találkozhattam. „Eszmélésem” az iskola kapuin kívül történt. Negyedikesként heti rendszerességgel beszélgethettem Végvári Lajos professzor úrral, az ismert művészettörténésszel, polihisztorral. Lajos bácsi pontosan azt tette, amit szerintem minden igazi pedagógusnak tennie kellene: megmutatott és kinyitott néhány ajtót, nagykaput… „Csak” beszélgettünk: képekről, könyvekről – festményekről, irodalomról, színházról, művészettörténetről –, szerkesztetlenül, szabad asszociációk mentén. És ez a találkozás, Lajos bácsi embersége és tudása meghatározó hatással volt rám. Akkor egyszerűen csak élveztem. Később jöttem rá ezeknek az alkalmaknak a jelentőségére. Talán nem is köszöntem ezt meg neki eléggé, de mindig szeretettel és hálával gondolok rá. Nekem szerencsém volt. Hasonlóan szerencsés találkozásokat kívánok a mai tizenéveseknek is.

Az olyan színházat szereti, amelyik nevel is?

Tóth Miklós: Szeretem, ha a színház stilizál, de azt is szeretem, ha nagyon konkrét, ráadásul számomra is fontos problémáról beszél.

Mit tart fontosnak?

Tóth Miklós: Megérteni az embert. Hogy miként működik. Mit miért csinál és miért nem.

Van olyan, amit jobban, és van, amit kevésbé ért?

Tóth Miklós: Szeretném tudni, hogy abból, amit éppen tapasztalok, mennyi az ember maga, és mennyi az, amit a helyzet hoz elő belőle. Mennyi az észrevétlen elsajátított „minta”? Mindig izgat, amit nem értek meg azonnal. És ami megérint, felkavar – még akkor is, ha nem értem.

Ennek a megértéséhez biztosan a színházi rendező pálya a legjobb szakma? Lehet, a pszichológia több fogódzót kínálna hozzá.

Tóth Miklós: A próbákon tulajdonképpen folyamatosan pszichologizálunk… A színházba már fiatalon beleszerettem. Nem volt kérdés, hogy mit kellene csinálnom felnőttkoromban. Több fontos állomása volt ennek az útnak. Gimnazistaként bérletem volt a miskolci színházba. Csiszár Imre nagy rendezői korszaka volt ez: Az ember tragédiája, a Peer Gynt, Galilei élete. A Tóték – Polgár Gézával, Blaskó Péterrel, Tímár Évával. Ezeknek az előadásoknak és az akkori fantasztikus színészeknek az emléke máig megmaradt bennem. Annak a hangulata is, ahogyan belopózhattam próbákat nézni. Teljesen magával ragadott az egész. De nagyon fontos inspirációt adott egy televíziós közvetítés is, talán 1982-ből. Az első magyar „kamaszmusical”: Ez már nemcsak játék. Amit láttam: velem egyidős fiatalok, üres térben, egy paddal és egy asztallal. Azt éreztem, olyasmiről és úgy beszélnek, amiről és ahogyan én is szeretnék és esetleg tudnék is beszélni. Akkor ébredtem rá, hogy a színház több, mint amit gondoltam róla. Nemcsak függöny és fény, hanem közvetlenség is. Amikor elsőre nem vettek fel a színművészetire, az ELTE bölcsészkarára jártam, művészettörténet-magyar szakra. A vizsgaidőszakokban mindig beköltöztünk valamelyik könyvtárba. És amikor már a sokadik szombatomat töltöttem így, az egyik könyv „megszólalt” és azt mondta: „ne tovább”! Nekem az emberekkel kell dialógusban lenni, és nem a könyvekkel. Akkoriban már amatőr színjátszó kört vezettem. Mennem kellett próbálni a srácokkal. A gyakorlatias énem kerekedett felül, és az életem a színház lett.

Van olyan hely, amit igazán színházi otthonának tart?

Tóth Miklós: Mindig szabadúszó voltam. Kaposvárott kezdtem, de az eszmélésem helye inkább Nyíregyháza, az első fontosabb előadásaimmal. Itt rendeztem az Oidipuszt, a Liliomot. Azután Kecskeméten következett öt jó évem. Amikor a második kislányom is megszületett, egyértelmű lett számomra, hogy csökkentenem kell a vidéki eltávozásaim számát. Nagyon fontos számomra a család, nem akartam skype-papa lenni. Akkor kezdtem el intenzívebben a tanítás felé fordulni. Most az van, hogy az időm java részében Budapesten tanítok, vagy egy-egy független csapattal dolgozom, és évente egyszer elmegyek vidékre, „kőszínházba” rendezni. Ha úgy hozza a helyzet, megrendelésre is szívesen mondok igent!

Ha nem megrendelésre dolgozna, mivel szeretné gyarapítani a rendezői életművét?

Tóth Miklós: A rendezői életművem nem nagyon érdekel. Ahogy mondtam: praktikus vagyok. Az adódó helyzetre igyekszem a lehető legideálisabb módon reagálni. Természetesen vannak ötleteim, vágyaim. Amiknek egy részét valamilyen formában megcsinálom az iskolában, ahol színészmesterséget tanítok, vizsgaelőadásokat rendezek.
De tantermi színházat, színházi nevelési foglalkozásokat készíteni szintén nagyon izgalmas vállalkozás. Már megkezdtem a következő évad miskolci tantermi előadásának az előkészületeit. Szenvedélyesen izgatnak jelenlegi feladataim.

Bujdos Attila