Nem a hely

Életemben az első halott, akit láttam, a dédanyám volt. A tornácos ház tisztaszobájában volt felravatalozva, ,,útra készen”, évszázados hagyomány szerint.
Szalóczi Katalin jegyzete

Engem is bevittek hozzá, jóllehet kicsike voltam még. Évtizedek távolából is érzem a borzongást, mégis biztonságban éreztem magam, kezemmel anyám tenyerébe simulva.

Gimnazista voltam, amikor ő eltávozott. Súlyos kínok között, otthon érte a halál. Reggel megkapta újabb morfinadagját, s én, mielőtt elindultam az iskolába, a fülébe súgtam: ,,Ne félj, nem tart már soká!”

Még megírtam a matekdolgozatot, de a következő óra még el sem kezdődött, amikor beszólt értem az igazgató, pakoljak össze…

Ott feküdt a bérházi lakás kanapéján, ahol hagytam, s én nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni, a szomszédasszonyhoz futottam segítségért, de csak nagy könyörgésre jött át, mert bár falun nőtt fel, ő már inkább csak tudta, mint tette a halottas hagyományokat. Megmosdattuk, átöltöztettük a tetemet, az anyám tetemét. Szállításra készen.

Évekig megkönnyebbülést jelentett, ha kiszaladhattam a sírhoz, elpanaszolni, mi fáj, megvallani, ha bűnt követtem el. A sziklakertes hant mellett megnyugodott a lélek.

Már idősebb vagyok, mint amennyit az anyám megélt. A sírkert átváltozott beton- és műkőrengeteggé, lépésnyi távolság sincs a sírok között. Zsúfolttá tette az élők kivagyisága.

Nem érzem már magam közelebb itt az anyámhoz. De sehol sem vagyok tőle távol.

Szalóczi Katalin








hirdet�s