Nekrológ: Elhunyt Nagy Zoltán

Elhunyt Nagy Zoltán
Elhunyt Nagy Zoltán
Miskolc – Szeptember 21-ének hajnalára a riportermagnójában lemerült az elem, a golyóstollából teljesen kiszáradt a tinta és a jegyzettömbje véglegesen megtelt. Életének 82. évében elhunyt Nagy Zoltán, az Észak-Magyarország nyugalmazott főszerkesztője.

Először 1957-ben gyakornokként került az újsághoz, majd 1985-ben főszerkesztő lett. Mindkét kezdés válságos időszakra esett, mindkét alkalommal történelmi időszakát élte a lap. Évekkel ezelőtt kopogtató szívbetegsége már figyelmeztette egészségi állapotának változásaira, de a néhány hete rátört sztrók már legyűrte.

Nagy Zoltán 1934. február 11-én született az Ózd szomszédságában lévő Szentsimonban. A kohászat meleg üzemében dolgozó édesapja és háztartásbeli édesanyja a környékbeliek nehéz kétlakiak életét élte. Az iparból és a mezőgazdaságból egyszerre próbáltak megélni vagy legalábbis talpon maradni. Zoltán az általános iskola alsó tagozatát szülőfalujában végezte el, a felsőt Ózdon, a polgári iskolában. Miskolcon, a gépipari technikumban kitűnően érettségizett, ahol kiváló irodalomtanára, Bod Péter fedezte fel újságírói hajlamait. Felvételt is nyert az ELTE-re, de tanulmányait 1956 végén megszakította és később levelező tagozaton fejezte be. 1957 elején az Észak-Magyarország szerkesztőségének gyakornoka lett. Írásai, az emberekhez való viszonyai bizonyították, hogy nem felejtette el, honnan jött. Örült a háborús dúlás utáni fellendülő építkezéseknek, de aggasztották, gyötörték a szegényeket sanyargató törvénytelenségek.

Közben a pártapparátusba került. Először a megyei pártbizottság propaganda és művelődési osztályára helyettes vezetőnek, onnan 1975-ben az encsi járási pártbizottság élére. Később visszahívták a megyére osztályvezetőnek, majd ideológiai titkár lett. 1985-ben került vissza az Észak-Magyarországhoz, immár főszerkesztőként. Ebben a történelmi időszakban is tudta növelni alap példányszámát, olvasottságát, a rendszerváltás időszakában és utána is korrekt viszonyt ápolva a különféle politikai erőkkel.

Nagy Zoltán szemében a Szirmáról bejáró, kézbesítő Marika néni, a gépkocsivezető Kovács Zoltán éppolyan fontos volt, mint bármely gazdasági vezető, vagy politikus vendég. Volt munkatársai kedves, közvetlen, barátságos, mosolygós, segítőkész embernek ismerték. Nem főnöknek, hanem kollégának.

Volt!!! Mondjuk most már, annak utána, hogy tudjuk: nyugdíjas éveinek mindennapjain is legelső olvasmánya az Észak-Magyarország volt. Csak ezt követően nézegette meg kertjének különleges fűszernövényeit, virágait, látta el háziállatait, s eredt beszélgetésbe munkába induló szomszédaival. Mert Nagy Zoltán Görömbölyön is mindenki Zoli bácsija volt. Szülőfalujában, Encsen, s megyeszerte nagyon sokan örültek, ha ismerősként, kivételesen barátként üdvözölhették.

Kedves Zoli Bácsi!

Nagyon sajnáljuk, hogy többé nem foghatunk Veled kezet. Fájlaljuk, hogy akárcsak egy nyugdíjas-találkozón is már nem koccinthatjuk össze poharainkat. Te már elmész egy fentebbi szerkesztőségbe. Barátaid, volt kollégáid, Benedek Miklós, Ónodvári Miklós, Brackó István, Horpácsi Sándor, Máté Iván, Balogh Andrea, Gulyás Mihály után. Kérjük, ha megérkezel, üljetek le és beszéljétek meg az Észak-Magyarország történetét. Aztán énekeljétek el kedvenc népdalodat, amely szerint: „Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet, Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet”.

Drága Zoli bátyánk! Isten Veled! Nyugodj békében!

– Faragó Lajos –