Nekrológ: Diósgyőrinek születni kell…

Nekrológ: Diósgyőrinek születni kell…
Diósgyőr, Miskolc – Sári István építész-­várostervező emlékére: 1945–2018.

A 2015-ös év forró nyarán a Diósgyőri várban, az újjáépített lovagteremben Sári István főépítész úr az Országos Főépítészi Konferencia zárásaként nagyívű előadást tartott: „A múlt üzenete a jövőnek” címmel. Vetített képes előadását az Életmű-díjas főépítész, a büszke nagyapa legkisebb unokájának fotójával zárta. A kis lurkó büszkén feszített baba­ruhájában, melyen a felirat így szólt: „Diósgyőrinek születni kell…”

Beleszületett a szakmába

A Főépítész Úr, nekünk mégiscsak inkább Sári Pista, sokszor és büszkén emlegette édesapját, nagyapját mint diósgyőri építőmestereket, mondván, hogy pályaválasztása eleve determinált volt azáltal, hogy az építészeti rajzot „apanyelvként” örökölte, beleszületett a szakmába.

Mivel Miskolcon nem volt szakmai képzés, ezért középiskolai tanulmányait a nagy hírű budapesti Ybl Miklós Építőipari Technikumban végezte. Pályáját budapesti tervezőirodákban kezdte, de néhány év után hazatért szülővárosába, vagy ahogy ő fogalmazott: „Diósgyőr-Miskolcra”.

Diósgyőri-miskolci korszakában, amely több mint húsz évig tartott, az „S házak” 10. emeleti lakásából, naponta kitekintve a Diósgyőri vár és a Bükk fenséges látványával élt. Ez a látvány beleégett a retinájába. Bárhol fordult meg az országban, főépítészként, budapesti lakosként is, dolgozószobája falát egy hatalmas fotó díszítette, a Diósgyőri vár és a Bükk gyönyörű képével, a pályázati és várostörténeti képek és fotók között, mint egy ikon, egy szent kép, uralta a szobát.

Sári Pista nagy bajvívó volt. Az elmúlt ötven év alatt másfél száz pályázatot készített és ebből minden harmadik pályamunka díjazott vagy díjnyertes lett. Erről maga vall „Az élettársam, a terv­pályázat” című szakmai, közéleti írásában. Ezeket a pályázatokat építészeti, városépítészeti, szellemi lovagi tornáknak tekintette. Hiába óvta Frank Lloyd Wright és Makovecz Imre is az ifjú építész nemzedékeket, hogy óvakodjanak a tervpályázatoktól, mert a zsűri mindig középszerű, Pistát ez sohasem érdekelte. A feladat, a várható pályázók, bajvívó társak annál inkább.

Pályázókedvéhez hatalmas munkabírás párosult és erre a legjellemzőbb példa a Nemzeti Színház helykijelölési tervpályázata, ahol egyedül, szabad kézzel, rendkívül látványos és lényegre törő előadásmóddal végigrajzolta a Madách térre javasolt pályamunkáját, mely a nagyszámú és rangos pályázatok között megosztott első díjban részesült.

A királyi város főépítésze

Külön szólnék a „nem hivatalos munkahelyekről”, az Északterv melletti Sajó kisvendéglőről, a legendás diósgyőri Bányászról és kerthelyiségéről, a soproni Gyógy­gödörről és az Adria-­parti konobákról, ahol ezek a pályázatok „érlelődtek”. Száraz fehérbor mellett, szódával hígítva, ahogy ezt a szakma mestereitől, többek közt Plesz Antaltól is tanultuk.

Pista Sopron után elvállalta a királyi város, Esztergom főépítészségét, majd később Pesterzsébet főépítésze lett. Ebben a minőségében kereste meg az akkor megromlott egészségi állapotban lévő Mestert, Makovecz Imrét, hogy Pesterzsébeten épüljön fel Budapest első Makovecz temploma.

„Mindig ott ülsz a Ferenc téren”

Még számos fontos dolgodról, közös dolgainkról nem írtam, de már így is úgy érzem, hogy fecsegés lenne tovább folytatnom emlékeimet, emlékeinket.

Úgy vagyok vele, úgy érzem, hogy még mindig ott ülsz a Ferenc téren, kényelmes bőrfoteledben és vég nélkül, befejezhetetlenül beszélgetünk. Én nem tudok tőled elbúcsúzni, Pista, mert Te túlságos élsz! És úgy hiszem, nagyon sokan vagyunk így ezzel, családtagok, barátok, munkatársak, ismerősök. Maradj is közöttünk így, és üzenj nekünk a végtelen tengerpartjáról történeteiddel, humoroddal, emberségeddel! És mi, akik itt maradtunk, megiszunk közben egy-pár pohár száraz fehérbort egy kis szódával, csak kevéssel, épphogy megzavarva, ahogy te mondanád, nagyapád után szabadon, Rád gondolva.

A szavak nehéz világában segítségül Pilinszky János sorait hívom:

„…Tudtuk, hogy ki vagy, de talán nem eléggé. Mit számít? Ez a mi veszteségünk és nem a Tiéd. Méltó hát, hogy vesztesek módjára búcsúzunk Tőled. Szeretetünk és megrendülésünk persze most mást jelent, mint jelentett volna életedben. Többet jelent. Így búcsúztatunk, így ölelünk át.”

Úgy köszönök el, ahogy a Ferenc téren is mindig: Viszontlátásra, Pista barátom!

Viszlai József

Ybl-díjas építész