Nagyon nehéz azt mondani, hogy legyen vége

Akt.:

Miskolc – Kifeszített pillanat. Kétségbeesett villanás. Elkerülhetetlen vég. Interjú: Enyedi Éva dramaturggal, a Lear halála című színpadi mű szerzőjével.

Lear halála címmel írt kétszereplős tragikomédiát Shakespeare művéből. „Hogy ki mit lát bele Lear helyzetébe, hogy milyen értelmezést kap a történet, azt nagyban befolyásolja az illető kora, élettapasztalata” – ezt mondja. A helyzet, az értelmezésre váró történet ez: megöregedni, keresve az önazonosságot a személyiséget megroppantó csalódásokkal terhes változásban. Enyedi Éva dramaturggal beszélgettem.

Mi maradt az emberben abból, akinek egykor hitte magát?

Lear utolsó pillanatát állítjuk meg. Ebben a kifeszített időben olyan lelki utat jár be, amelynek a végén – ezt reméljük – megért valamit, valamilyen módon megtisztul. Az elkerülhetetlen vég akkor következik be, amikor úgy érzi, hogy minden rendben van, bocsánatot nyert és adott. Ez az utolsó lényeges pontja az életünknek, amikor kiderül: megértettük-e, mi történt velünk egészen addig, tudunk-e reflektálni, felelősséget vállalni a döntéseinkért. És ha rájövünk, hogy rossz döntéseket hoztunk, mit tehetünk még. Ez az utolsó pillanat: segélykiáltás. Kétségbeesett villanás, amiben a mi közel másfél órás előadásunkban mindenféle szélsőséges hangulat és állapot megjelenik. A halál az igazi magány, végleg egyedül maradunk. De Lear kap egy társat, aki elkíséri az utolsó pillanatig. Mi Bolondnak nevezzük, de lehetne ő a történelem angyala vagy Lear felettes énje: provokál, szembesít, pillanatokra együttérez.

Nincs bizonyosságunk arra, hogy az utolsó pillanatunkban lesz módunk számvetésre, inkább a rákészülés a valószínű: az ember addig használja erre az idejét, amíg van rá ideje. És persze, ha van erre késztetése. Végül számít-e, hogyan halunk meg?

Igen. A mi drámánk tétje ez. Mi Shakespeare művének ahhoz az olvasatához kapcsolódunk, amely szerint Lear túl akarja élni a saját halálát. Azt gondolja, képes mindent az ellenőrzése alatt tartani. Ő dönti el, mi lesz a halála után. Ez olyan vétség, olyan hübrisz, ami miatt keményen megbűnhődik. Mi a bűnhődés aktív részét nem mutatjuk meg, a folyamatot, ahogyan a lányai megtagadják, elüldözik. Akkor kapcsolódunk a történetébe, amikor már testileg és szellemileg nem aktív. Leépült az erős trauma után, a krízishelyzetből a kitisztulás felé igyekszik. Mégsem egy minden percében elviselhetetlenül szomorú tragédiát kell végignéznünk. Nagyon fontos számomra, hogy az ábrázolásban legyen humor: képtelen vagyok elképzelni, hogy bármiféle tragédiát, pillanatot át tudnék élni, ha nem kapom meg a kontrasztját is. A groteszk, abszurd vagy tragikomikus visszáját, ami számomra organikus egységgé, életszerűvé teszi a színpadi pillanatot. Az elő­adásunkban a Bolond jelenléte ad lehetőséget a kontrasztra, a kívülállásra. Az általa kiprovokált humorral együtt lesz igazán élvezetes és fájdalmas a történet.

Miért szükséglete, hogy nevetni lehessen a tragédián?

Ízlés, karakter dolga. Szerencsére ennek az előadásnak az alkotói stábjában ezzel kapcsolatban teljes az egyetértés. Keszég László rendezővel nagyon régóta dolgozunk együtt, hasonló, szarkasztikus a humorunk. A két színésztől: Harsányi Attilától és Rózsa Krisztiántól sem idegen a groteszk, tragikomikus látásmód. Az előadás fontos része lesz még a zene – Zságer Ákos – és a képi világ, a videobejátszások –, Hircsu Mariann és Hajdufi Péter munkái. A zene és a látvány is ellenpontoz, kiegészít: hol az ünnepélyes, fájdalmas momentumokat, hol a nevetséges, kisszerű, parodisztikus elemeket hangsúlyozva.

Olyan ember történetére figyelünk, aki az élete végén, a leépülés állapotában valamit felismert abból, ami vele történt. És van, amit nem ismer fel, akármerre írják is a tragikomédiáját. Megengedi-e a rajta való nevetés, hogy együttérzők legyünk vele, ha úgy tartjuk helyesnek?

Számomra a tragikum elképzelhetetlen humor nélkül. Így látom az életet is. Szent és profán egyszerre van jelen. Egy kedvenc példám Nádas Péter Saját halál című művében, ahogyan leírja az útját a klinikai halálig: viszik a mentők a kórházba: pontosan érzékeli, hogy nagy a baj, de látja és rögzíti hétköznapi, nevetséges és kisszerű epizódokat: a trampli nővért, aki egy hatalmas uborkát eszik, miközben felveszi az adatait, vagy hogy nincs akasztó, és ezért ledobják a földre a kabátját, a másik beteget, akit épp leszidnak. A humor nem kizökkentő, hanem felerősíti a hatást: élesebbé teszi a néző figyelmét, közelebb hozza a figurát, a helyzetet. A királyban elsőre a nagy hatalmú vezért, a mitikus hőst láthatjuk, akiben van valami távoli, magasztos, „irodalmi”. Az én szándékom, hogy a szomszédunkra, a saját apánkra, az ő halálára vagy épp a saját halálunkra gondoljunk, miközben nézzük.

Alighanem mindenki képes azt gondolni, hogy normálisan él. Amíg az életében meg nem jelenik a csalódás, a vele járó kérdéssel: lehet-e egyáltalán felkészülni az életre? Azt gondolnám, talán inkább nem. És akkor: hogyan kellene élni?

Szerintem Shakespeare sem ad tanácsot. Sem arra, hogyan kellene élni, sem arra, hogyan lehet túlélni vagy szépen meghalni. Mi sem adunk választ. Itt inkább a vágyról van szó, hogy méltósággal halhassunk meg.

Mondják, hogy a jelentékeny élet konzekvens. A következetesség megítélésében más annak a nézőpontja, aki éli az életet, és aki figyeli őt. Meglehet, akit nézünk, a hibáival és a tévedéseivel együtt tartja következetesnek az életét.

Az, hogy Lear valójában jó ember vagy rossz ember, él vagy visszaél a hatalmával, értelmezés kérdése. Drámai hőssé attól válik, hogy megroppan, és ezzel valamilyen szinten szembenéz. Összetört, talajt vesztett ember lesz. A veszteség hirtelen és drasztikus. A haláláig pont annyi ideje marad, hogy a nagy tévedést, a kapott nagy leckét átélje.

Ez emberi vagy színházi probléma?

A kettő együtt. Amennyiben színházat csinálunk, a hatás elsődleges. Az biztos, hogy ítélkezni nem feladatunk. Azt szeretnénk, hogy a néző jöjjön velünk és gondolkozzon. Ha van pillanat, amikor lehet szeretni, szeresse ezt a szerencsétlen öregembert.

Milyennek látja a világot? Hogyan lehet benne megöregedni, hurcolni a tévedések következményeinek súlyát?

Nyilván nagyon nehéz.

Mi teszi azzá?

Olyan elvárások vannak, amelyekhez igazodva könnyű elveszíteni önazonosságunkat. Ez kicsit úgy hangzik most, mintha fel akarnám menteni Leart: „hát ilyen a világ”. De nem. Valamiféle békét megtalálni, közel a halálhoz, nagy feladat. Ami engem illet, nincsenek ennyire nagy hatalmú ismerőseim, de mozaikokban sok mindent láttam már, amiből összeáll valami hasonló.

Az önazonosság elvesztése mennyire kor-szerű probléma? A rendszerváltás idejének nagy tapasztalata volt például a lehetőség: az ember lehet olyan, amilyen. A jelen pedig mintha inkább arra tanítana: nincs állandóság, nem pusztán a világ változik, a benne élő ember sem kerülheti ezt el.

Igen, de számunkra ez most mégis egyszerűbb történet, közélettől, kontextustól, lényegében mindentől függetlenül: a megöregedés története. A közélet hatással van a privát életre is: az új nemzedék, a nemzedékváltás, a hatalom átadása, az erre való képtelenség egyszerre közéleti és privát probléma. Át kell adni a helyet. Menni kell valahová. De hová? Mi nagyon erősen a belső történetre figyelünk. Az elmúlás, az öregedés mint személyes tragédia az erősebb. Egyébként azt, hogy ki mit lát bele Lear helyzetébe, hogy milyen értelmezést kap a történet, azt nagyban befolyásolja az illető kora, élettapasztalata.

Az ön tragikomédiájában azt mondja Lear: nagy baj van a világgal, véget értek a szép idők. De hát az is kérdés: voltak-e szép idők. Hamis tudattal élt mostanáig?

Ez a tipikus múlttal kapcsolatos nosztalgia: „régen minden jobb volt”. Darabunkban ezzel áll szemben a fiatal nemzedék képviselőjeként a Bolond. Az ifjú titán és a bölcs öreg közötti különbséget mutatjuk be: a tacskó azt hiszi, ott a vége: a csúcson, a másik meg már tudja, hogy minden napért szinte még könyörgünk. És nagyon nehéz azt mondani, hogy legyen vége. Inkább: „csak ne most”, „még most ne”, „inkább holnap”.

Bujdos Attila


Színlap

William Shakespeare – Enyedi Éva: Lear halála (16)
Tragikomédia
A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Játékszínben
Lear: Harsányi Attila Jászai-díjas­­­­
Bolond: Rózsa Krisztián
Közreműködik: Zságer Varga Ákos
Rendezte: Keszég László
Bemutató: 2018. szeptember 28.