A futballszurkolók szentélyében dolgozott a miskolci hölgy

Akt.:
Zsák Angelika
Zsák Angelika
Miskolc – Zsák Angelika azon kevés magyar állampolgárok között van, akik dolgozhattak Londonban a Wembley Stadionban. Angelikát egy rövid beszélgetésre kértem ezen élményeiről.

Az alábbi interjú és még sok más érdekesség a 2015-ös Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Futballkrónika című könyvben olvasható, amelynek szerzője külső munkatársunk, Mező László.


Zsák Angelika: 2014. augusztus 10-én repültem ki a sokak által áhított Angliába, Londonba. Itt megjegyezném: sokan meglepődnének az otthoniak közül, hogy az emberek hogyan élnek itt. Tömegszállásokon, egy kis szobát bérelnek drága pénzért, olykor patkányok között, mindenféle mocsokkal megalkudva egy vegyes néppel teli országban és alkalmazkodva. Persze vannak kivételek mint jómagam is. Megismerkedtem otthon a szerelmemmel, aki éppen hosszú szabadságát töltötte Miskolcon. Ő kint élt már akkor öt éve. Jó munkával rendelkezett, nagyon megkedveltük egymást, és mivel sok veszteni valóm nem volt elrepültem hozzá.

– És a honvágy?

Zsák Angelika: Ami nagyon rossz volt az a család hiánya. Miután rádöbbentem, hova is kerültem és mennyire magamra vagyok utalva, elkezdtem az angol nyelvvel foglalkozni, mivel előtte soha nem tanultam. Egy kis kínai étterembe 9 hónapot dolgoztam, de kevés órát kaptam így nem volt túl jó a pénz, ám az alapokhoz éppen elég volt.

– A Wembleybe hogyan került?

Zsák Angelika: Nem akartam ennyivel beérni és kerestem tovább (nulla angollal) munkát. Így kerültem be a Wembley Stadionba, ahova éppen kerestek embereket rendezvényekre. Magyarokat is, magyarok megbízásával, de a főnökség angol volt.

– Mit kellett csinálni?

Zsák Angelika: Rendezvények, nagyobb meccsek (akár 90.000 fős teltházas) alkalmával hívtak minket. Takarítás, konyhai kisegítés, mosogatás volt a munkánk. Ez körülbelül havi 3-4-5 alkalom volt, de volt olyan hónap, hogy több is, mert a rendezvények előtt és után ki kellett mindent takarítani. Eleinte, amikor megvolt a felvétel, akkor sokan voltunk, majd amikor rájöttek, hogy ez csak beugrós munka akkor lemorzsolódtak.

– Érdekes sztori az itt töltött időszakból?

Zsák Angelika: Volt olyan eset amikor még nem mertem meg sem szólalni angolul és egyedül mentem be, keresnem kellett a konyhát. Egy óra a műszakomból arra ment el, hogy megtaláljam azt, melyik az „én” konyhám. Tehát hatalmas a stadion. Aki olyan jegyet váltott, hogy enni is szeretett volna, az meccs kezdete előtt ezt megtehette. Maga a munka is egy érdekes sztori! Óriási éttermekben, nagy konyhával állnak a vendégek rendelkezésére. Általában, amit láttam és ahol dolgoztam két konyha látott el egy éttermet. A séfek már időben kezdték a munkát a csapattal együtt, mi általában a vacsora kezdete előtt bent voltunk két órával. Addig figyeltük a konyhában tüsténkedő szakácsokat. Nagyon érdekes volt látni! Olyan volt mint a filmekben: elegánsan séfekhez méltóan felöltözve és roppant gyorsan tálaltak, a főséf eligazítást tartott. A pincéreknek külön főnökük volt. Őket szintén eligazították, szépen fel voltak ők is öltözve: fehér kesztyű a kezükön és pincérhez méltó testtartással közlekedtek. Állandó pörgés zajlott. Több száz embert szolgáltak ki percek alatt! Amikor behozta a kb. 50 fős pincér „csapat” a koszos tányérokat óriási pörgésbe léptünk mi is és mosogattuk a több száz tányért, olykor poharat! Nagyüzemi mosogató gépen dolgoztunk kb. hárman és egy ember a „fekete” mosogatón, ahol kézzel kellett a nagy tálcákat elmosni, amin sült a hús, na az tényleg „fekete” dolog. Amikor meccs előtt kellett menni dolgozni a lenti kis büféket takarítottuk, ahol vállalkozók árultak. Főként azoknak, akik sima olcsóbb jegyet váltottak. Itt tudtak kávézni, gyors ételeket fogyasztani.

– A meccsekből láttak valamit?

Zsák Angelika: Sajnos meccs alatt nem volt módunk kimenni, mert őrök védték a kijáratokat. Idegenek ne mászkáljanak ki. Minket konyhai ruhába pedig nem engedtek ki, de amikor a büféket takarítottuk onnan ki tudtam menni a lelátóra és megnézhettem a stadiont üresen, ahogy a képen is látható.

– Egyébként Ön szereti a futballt?

Zsák Angelika: Nem ez a kedvenc sportágam, de óriási élménnyel gazdagodtam, amikor oda leülhettem tíz percre és csodálhattam azt az óriási teret, a kissé huzatos levegőben és szinte visszhangzott a beszédünk. Gyönyörű látvány volt, és nagyon örülök neki, hogy nem hagytam ki, mert ugyebár ezt mind úgy tehettük meg, hogy vigyázni kellett: a kamera lát mindent! Ahogy nyírták a pályán a füvet élőben, a csíkos pálya feledhetetlen. Még egy olyan embernek is, aki nem szereti a focit.

– Meddig dolgozott itt?

Zsák Angelika: Közel fél évig jártam ide rendezvények ideje alatt, előtte és utána, de ez sajnos nem volt állandó munka, így miután találtam magamnak ilyet, felmondtam. Minimál bérért dolgoztam (£ 6,5) nem keveset, de örök élménnyel gazdagodtam, és nem bántam meg. Magába Wembleybe – mert ez egy városrész – a mai napig szoktam menni vásárolni és mindig lenyűgöz ez az óriási építmény. Aki szereti a focit, bírja a tömeget és van rá pénze, lehetősége ne szalassza el!

– Mit tanácsol annak, aki külföldi munkában gondolkodik?

Zsák Angelika: Aki egyedül akar nekivágni semmi segítség és támogatás, nyelvismeret nélkül annak azt mondanám: nagyon megfontolandó! Én a párom segítsége nélkül már régen otthon lennék! Mind az anyagiakat, mind a lelkieket értve!

Sokat köszönhetek neki, nem csak azért mert elhozott ide, hanem azért is mert közben egy igazi társra, szerelemre, vőlegényre találtam benne. Bátrak voltunk, hogy bevállaltuk a kapcsolatunkat, sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, de szeretjük egymást és ez sokat segített!

– Mező László –



Sporthírek






hirdetés