„Jöttek a versek belőlem spontán, ösztönösen, mintha ő küldte volna”

Akt.:
Fecske Csaba: Abban reménykedem, hogy visszajön még az életkedvem, meg az íráshoz való kedvem is
Fecske Csaba: Abban reménykedem, hogy visszajön még az életkedvem, meg az íráshoz való kedvem is - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Fecske Csaba költő felesége egy éve halt meg, versekben dolgozza fel a feldolgozhatatlant. Interjú: Fecske Csaba költővel, íróval.

Gyászmunka. A veszteség következtében érzett fájdalmat, szenvedést, bánatot fel kell dolgozni, ezt a folyamatot hívják így a pszichológusok. Nagy szükség van erre, hiszen ha nem tudunk gyászolni, rögzül a veszteségtől való félelem, és rátelepszik a mindennapokra, a családi életre.

De hogyan éli meg a gyászt a művész, a költő?

Gyászmunka: ez a címe Fecske Csaba versciklusának, amely a Műútban olvasható. Feleségének halálát dolgozza fel a költő, szívbemarkolóan. Fecske Csabáné Marika 63 évesen, a költő 70. születésnapjához közeli időpontban hunyt el.

Elmeséli, hogyan ismerkedtek meg?

Nagyon régen volt, a 70-es évek elején. A nagyapja annál a cégnél dolgozott, ahol én, és nyáron behozta magához. Általános iskolába járt akkor még a Marika, diákmunkás volt. Megtetszett nekem, elkezdtünk randevúzgatni, ebből szerelem lett, aztán elég hamar össze is házasodtunk, úgy tűnt, hogy az érzelmek alaposak, nem légből kapottak. 1973. február 3-án, egy morcos, téli napon volt az esküvő.

Hány évesek voltak akkor?

Én már 24, a feleségem 17. Ő nagyon fiatal volt, az öreg cimboráim liliomtiprónak mondanak viccesen. A szüleinek a hozzájárulása kellett a házasságkötéshez. Nagyon korai volt, de jött a gyerek, és akkor már kötelező volt, de ez nem volt probléma nekem. Nemsokára megszületett a kislányom, Hajnalka, aztán még szopott, amikor már újra terhes lett a feleségem úgy, hogy nem is tudott róla. Másfél év múlva megszületett a kisfiunk is. Rajtuk keresztül öt unokánk van. Életem legnagyobb boldogságát tulajdonképpen ők adják. A legidősebb 22 éves, a legfiatalabb, Zolika is már 12. Imádom mind az ötöt, ahányan vannak, annyifélék. A legkisebbel vagyok a legtöbbet, iskolaszünetekben mindig én voltam vele, nagyon nagy barátságba elegyedtünk. A feleségem is mindig azt mondta, hogy a Teremtő jót tett velem, hogy mindezt megérhettem, megérhettük.

Hány évet éltek együtt a feleségével?

Negyvenötöt. Az ember ilyenkor már azt sem tudja, hogy hol végződik ő, és a másik hol kezdődik, már úgy összekeveredik az ember a másikkal. Egymás gondolatait is ismertük, de néha ennek hátránya is van, ha az ember ismeri a másik gondolatát. 63 éves volt, amikor tavaly március 13-án, éjjel negyed 4-kor meghalt. Hosszú betegség előzte ezt meg. Majdnem egy évig volt kórházban, ez kegyetlen dolog volt. Tulajdonképpen, amikor meghalt, az neki is megkönnyebbülés volt és nekem is. Egy kicsit. Hogy megszabadult a testi szenvedéstől, meg a lelki szenvedéstől, és én is a lelki szenvedéstől. Akkor úgy éreztem, hogy leesett egy kő a szívemről, de aztán nem olyan könnyű dolog ez. Nagyon megviselt a halála, mint ahogy a betegsége is: mentem minden nap hozzá látogatni. Volt, amikor nagyon örült, mondta, de jó, hogy eljöttél, de mondom, Marika, én minden nap jövök, ha esik, ha fúj. De nem mindig tudott kommunikálni velem, nem mindig volt tudatánál. Ezt elviselni nap mint nap, ez szörnyű dolog volt. Szabadulás volt neki a halál, ha szabad ilyet mondani. Amikor megtörtént, hogy elment, akkor jöttek a versek. Nem tudatos versek, jöttek belőlem, spontán, ösztönösen. Szinte mintha diktálta volna valaki.

Rögtön a halála után? Vagy eltelt valamennyi idő?

Néhány hónap után jöttek a versek, minta ő küldte volna. Nincs rá magyarázat, mert én általában nehezen írok. Ezek meg könnyen születtek, csak le kellett írnom. Vagy másfél tucat gyászoló vers, ezeket kis ciklusba rendeztem, öt-hat darabból álló ciklusokba, ezek aztán megjelentek a Műútban, majd egy kis ciklus az Alföld februári számában, az is öt-hat darabból álló. És van még négy, ami a Vigilia tavaszi számában jön, annak a négynek nem adtam külön cikluscímet. A Műutas ciklusnak Gyászmunka a címe, az Alföldben megjelenteknek Síron túl, alcíme: Feleségem emlékére. Akinek megmutattam, mielőtt megjelentek, mind azt mondják, hogy jól csinálod, írd ki magadból a fájdalmat. De nem lehet, nem lehet ettől szabadulni. Én szerettem mindig egyedül lenni, de ez a magány teljesen más. Kicsit értelmetlenné vált minden, a lelki trauma kihat a testemre is, sokkal nehezebben mozgok, nehezebben létezem, mint addig. Nehéz ezt elviselni, nehéz megfogalmazni, mit érzek: a versekben frappánsabban, hitelesebben mondom el, mint szóban. Én teljesen megváltoztam, azt szoktam mondani, én már nem az vagyok, aki voltam. Nagy László szavaival élek: Lélekben megszakállasodtam. Megöregedtem hirtelen. Öregebb lettem, mint valójában vagyok, de hát ezzel kell élnem. Megpróbálom ezt transzformálni versekbe, elbeszélésekbe.

Hogy érzi: segítenek a versek a gyász feldolgozásában?

Az irodalom mindig is segített, mikor én magam lettem beteg 1989-ben, akkor is segített, egyrészt az írás maga, meg az olvasás is. De nem annyira erősen, mint akkor, az én bajomban. Most már egy sokkal gyengébb embernek kell segítenie, mert mikor lebénultam, fiatal voltam, 42 éves. Fiatalabb, mint most a gyerekeim.

Amíg élt a felesége, akkor is írt hozzá verseket?

Mindig felpanaszolta, hogy te sosem írsz hozzám verset. Persze ez így nem volt igaz, mert fiatalabb időszakunkban, sőt idősebben is írtam hozzá.

Nem látta?

De igen. Fiatalabb korunkban ő volt az első olvasóm. Ahogy idősödtünk, akkor olvasta el inkább, ha megjelentek valahol. Mindig elmondta a véleményét, és én adtam is a véleményére. Aztán amikor már tépázta a betegség, feledékeny lett, értelme erősen megkopott, kegyetlen volt együtt élni ezzel, látni, hogy valaki, egy okos, szép nő egyre rosszabb állapotba kerül. Ő maga nem nagyon fogta fel, hogy el kell mennie, bár egyszer a kórházban megkérdezte, hogy mit gondolsz, meg fogok én gyógyulni? Ezt meg is írtam az egyik versben, azt mondtam, persze, hogy meg. De én magam is reménykedtem egy darabig, nem mondtam le a gyógyulás lehetőségéről. Az ember szeret reménykedni, a reménnyel vigasztalja önmagát.

Mai napig születnek versek a feleségéhez?

Mintha megszakadt volna. Most már gondolkodnom kell. Most is van két félig kész vers, ami az elvesztésével foglalkozik. Meg valahogy úgy alakult a dolog, de ez sem szándékos, hogy bár mindig is írtam kis prózákat, tárcanovellákat, de most egyre sűrűbben, elég gyakran írok 2-3 flekkes, 4 flekkes novellákat.

Újabb prózaciklusa kezdődött?

Igen, mintha kezdődne egy kötet kialakulni, de nem forszírozom, van idő. Bár ki tudja, van-e, de ez sem volt tudatos, hogy most már inkább novellát fogok írni, reggel is írtam egyet. De azt is farigcsálom napokon, heteken keresztül, nehezen adom ki a kezemből, ami jó dolog persze, hogy az ember igyekszik tökéletesíteni, javítani, amíg csak lehet. Egy éven belül ez lehet a negyedik könyvecském. Három megjelent, az egyik gyermekversek, Mindigpalacsinta címmel, nyáron egy meséskönyvem, előtte pedig a Kiűzetés című válogatott és új verseket tartalmazó kötetem. Ez azt a látszatot kelthetné, hogy nagyon termékeny író, költő vagyok. Az voltam fénykoromban, de ezek most gyűjtemények, a zöme korábban megszületett, csak könyvvé rendeztem. Most is állítok össze egy kötetet, az évek, évtizedek során megírott verseket akarom kötetté rendezni, ezzel foglalkozom már hetek óta. Nehezen megy a munka, pedig abba menekülök, de nincs bennem olyan becsvágy, mint amilyen régen volt.

Nem jön az ihlet, vagy leülni nehéz?

Nehezebben születnek meg a dolgok, meg az elhatározás is. Régen nem szerettem, ha úgy megy le a nap, hogy nem írtam valamit, most már hagyom, hogy anélkül érjen véget, hogy érdemi munkát végeztem volna. Szóval elhalkult a becsvágyam, a kitartás, ami mindig is jellemzett engem. Nagyon remélem, hogy azért összeszedem magam még egy kicsit.

A költők nem mennek nyugdíjba…

Hát nem, az ihletforrás elapadhat, most ilyen állapotban vagyok, de a pályám során jó néhányszor volt, hogy úgy éreztem, soha többé nem tudok írni. Pánikszerűen tört rám olyankor az érzet. Abban reménykedem, hogy visszajön még az életkedvem, meg az íráshoz való kedvem is, meg az erőm is. Vége a télnek, a tavasz, a nyár talán kicsit feléleszt, mint a növényeket. Én mindig reménykedő fajta ember voltam. És nem vagyok magamra hagyva, ha nagyrészt egyedül is vagyok, a gyerekek, az unokák sokat vannak velem.

Mondja, soha nem volt jellemző önre az ösztönösség.

Mindig voltak olyan verseim, amik mintha sugallatra jöttek volna, de én tudatos költő vagyok, jegyzetelni is szoktam, ha jön valami gondolati mag vagy szófordulat, vagy egy kép, később sokszor arra építem fel sziszifuszi munkával a verset. Inkább fiatalabb koromban születtek könnyebben a verseim, felületesek is voltak, sokszor egy ritmusra épültek. Most már alaposabb vagyok, mélyreszántóbb, legalábbis így gondolom. Jobban megküzdök az érzésekkel, gondolatokkal, mint régebben. Veretesebb szeretnék lenni.

Milyen érzés a nagyon régi, fiatalkori verseket elővenni?

Elő szoktam venni, de abból a célból, hogy átírjam. Mániákus átíró vagyok. Mindig jobbítani akarok, majdnem minden versemet átírtam. Ahányszor elolvasom, annyiféle szövegváltozat jön létre, míg a végén odáig jutok, hogy ez jó, s kiadom a kezemből. De hiába jelenik meg, amint előkeresem, javítok rajta, annak reményében, hogy jobb lesz.

Érdemes lenne egymás mellé rakni a régi és az új változatokat, és úgy megjelentetni.

Nem rossz ötlet, még ez nem jutott eszembe. Egyébként a magyar irodalomban a klasszikusok között is volt ilyen mániákusan átíró, például Füst Milán, szinte minden versének 2-3 átirata van. Van a másik véglet is: Juhász Ferenc nyilatkozta, hogy amit egyszer leírt, azon ő soha nem változtat.

Megjelennek a gyászmunka-versek kötetben?

Azon dolgozom, hogy könyvvé szerkesszem. Van egy kiadóm, a Magyar Napló, ők adták ki a válogatott köteteimet, azt mondták, ha bármikor van kész kéziratom, forduljak hozzájuk, tehát ígéret van. És biztosan jönnek még versek. Motoszkálnak még gondolatok, szavak a fejemben a feleségemhez kapcsolódóan. Egyrészt a magam gyógyítására, meg az emlékezet fontos dolog. De ezek már nem ösztönösek, hanem tudatosak. Sajnos az ösztönösség megakadt.

Hajdu Mariann


Fecske Csaba: Gyászmunka

(Feleségem emlékére)

Az utolsó látogatás
ne ijedjen meg mondta az ügyeletes nővér
ahogy kiléptem a liftből és elindultam a
kórterem felé megijedtem a figyelmeztetés
ellenére vagy épp azért így léptem ágyadhoz
a lecsúszott takaró alól elősárgállott pelenkába csomagolt
csontsovány tested és én álltam ott a sűrű és
idegen időben — ó drága Pilinszky — és éreztem
végül csak ez maradt a reszketés nadrágom ráncai
szemhéjad zsalugátere mögé bújtál mint gyerekkoromban
én az elsötétített ablak mögé nyári viharok idején
ha dörgött és villámlott de te néma voltál már
mint a hirtelen kikapcsolt porszívó a folyosón



Miskolc.
BOON.HU






hirdetés