„Mire jó ez, ha nincs benne élmény?”

Czidor Ágnes
Czidor Ágnes - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Sárkány a sötétben. Aranyfesték Buddha arcán. Elefánt, karikával a lábán. Interjú Czidor Ágnes festőművésszel.

Arcok és álmok címmel nyílt kiállítás a miskolci Művészetek Háza galériájában Czidor Ágnes festőművész munkáiból. „A valós emberek érdekelnek, akikhez közvetlen élmények fűznek” – mondja a vele készített interjúmban, amelyben a művészi gondolkodása és világképe változásairól is beszél. Akihez a legközvetlenebb élmények fűzik: saját maga.

– Szép és bölcs szöveget írt a saját kiállításához arról, miért és hogyan fontos az életben az emberi viszonyok rendszere és az álmok világa. A tárlatát nézve nehéz eldönteni, mi lehetett előbb: az írás utóbb csak összefoglalja a képek gondolati terét, vagy a gondolatok alapján születtek az új képek.

– Tavaly tavasszal Miskolc ismét meghirdette aktuális pályázatait a tudományos és alkotói ösztöndíjra. Konkrét témamegjelölést vártak. Az enyém az Arcok és álmok címet kapta. Éppen akkor kezdtem portrékat festeni, de vannak elvonatkoztatottabb képeim is, régiek és újabbak, amelyek társíthatóak az álom tág fogalmához. A szöveget pedig utóbb írtam, felkérésre, a Művészetek Háza programfüzetébe.

– Amikor azt mondja: álom, az konkrétan álmot jelent, vagy álmodást is, olyasmit akár, amit az ember akár ébren is láthat?

– Álmokat. És nem is feltétlenül csak a sajátjaimat. Van, hogy öntudatlanul fedeztem fel az összefüggéseket. Egy interjúban a riporter azt szerette volna megtudni, hogy az álmaimban élek-e. Nem erősítettem meg ebben, hogy igen, de a kérdésbe bele­gondolva, beláttam, hogy az álom beleszövődik a képeimbe. Korábban az absztrakció foglalkoztatott jobban. Én nagyon jól tudtam, hogy mit és miért festek. Hogy miről szól a kép, és hogyan született. Rejtett módon mondtam el, amit közölni akartam. Ez a mostani egy határozott váltás ideje nálam: miért is ne mondhatnék kicsit direktebb módon valamit arról, ami foglalkoztat.

– Mi az?

– Sok minden. Ha már a képekkel megtettem, azt hiszem, lehetek élőszóban is kicsit személyesebb: mesélek a „sárkányomról”. Meghatározó gyermekkori élményem az egyik sokszor visszatérő álmom. Egy barlangban vagyok teljes sötétségben, nem látok semmit, viszont „tudom”, mert érzem, hogy ott egy óriási nagy sárkány. Feszült figyelemmel próbálok előre haladni és hirtelen minden vakító fehérséggé változik. Amikor elkezdtem írországi tartózkodásom idején kis méretű képeket festeni, az egyikben felismertem ezt az élményemet és tudatosult bennem, hogy ez mennyire meghatározó számomra és rendre visszaköszön a képeim kontrasztosságában. Vajon milyen lehet ez a sárkány? Szeretnék rátalálni, ennek vágya inspirálja a sárkányos képeimet!

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

– Érdekli annyira ez az álom, hogy jobban is megfejtse? Például hipnózisban.

– Talán az egész életem lesz a megfejtés erre az álomra. A hipnózist egyelőre kihagynám.

– Akik kicsi korától ismerik, nem tudnának mesélni ennek az álomnak a születéséről?

– Nem tudom, hogy tudnának-e mesélni nekem erről. A belső dolgaimról nagyon sokáig csak keveseknek beszéltem. Még a szüleim előtt is feltáratlanul maradtak bizonyos dolgok, egészen felnőtt korom elejéig. Ez az álom szinte minden életszakaszban jelentett valamit. Nem konkrét, elmondható dolgot. Inkább erős érzetet. Mindig velem van ez az élmény.

– Beszéljünk akkor a portrék valóságáról – több olyan képet állított ki, amelyik olyan benyomást kelt, mintha tökéletes címlapképet festene valami sugárzóan boldog történethez. Ez őszintén meglepett. A korábbi absztrakt művek után nemcsak hogy ennyire részletgazdag, de belső jelentéssel is bíró arcokat fest!

– Az egyik három részből álló portrésorozatom barátokról szól. Az egyikük ecuadori, a másik indonéz, a harmadik indiai. Bizonyos szempontból meghatározóak az életemben. Aztán egyszer csak kiderült, hogy valamennyien a sárkány évében születtek. Ez a sorozat erre épül: három, számomra fontos ember, akik valamennyien a sárkány évében születtek, ezért mindegyikőjük mellé a saját kultúrájukból kerestem egy-egy sárkányos motívumot beemelni a kompozícióba. Egy dél-amerikai aranymaszkot két sárkánnyal, az Indonéziában jellegzetes kősárkányt és az indiai kígyókirályt. Gyakorlatilag csak belső jelentéssel bíró dolgokat akarok megmutatni. Sok mindenen keresztülmentem, már nem érdekelnek a nagy irányzatok, az eszmeiség, a festészetet általában kísérő elméleti tézisek. Mire jó ez, ha nincs benne élmény? Az én nagy mostani utazásom ez: kiválogatni a bennem megszólaló hangok közül, hogy melyik valóban az enyém. És melyek azok, amelyek valaki másnak a véleményei. Azt mondtam magamnak: jó, ami nem az enyém, azt leteszem. És csak azt csinálom, ami nekem fontos. Amit szeretek festeni. Itt van például a Buddha sorozatom. Újszerű és nagyon örömteli festészeti kaland számomra arany festéket beépíteni a képeimbe.

– Van előre belátható iránya és célja ennek az utazásnak? Vagy inkább csak az érzés számít, hogy történjen, amit fontosnak hisz, bárhová jut is el általa?

– Sokszor megesett, hogy meghatároztam, mit szeretnék, mert azt a valamit fontosnak hittem. És aztán nem úgy lett. Céljaim most is vannak, de a hozzájuk való viszonyom változott: ha beteljesednek, az jó. Ha nem válnak valósággá, az is jó. Az a legfontosabb, ami éppen zajlik. Benne lenni egy munkában, átélni, amikor új dolgok nyílnak meg. Csak ez számít. Például amit az előbb is említettem, új színekkel kísérletezni: arannyal, ezüsttel. Semmi előzménye a festészetemben ennek, mostanában jött. Nemrég kiderült, hogy az indonéz festő barátomnak 2015-ben már volt egy nagy tárlata, a Kozmikus Energia címet viselő képeiből. Ő már akkor használta az aranyat. Létezik a lelki rokonság. Azt mondom tehát: egyszer élünk. A valós emberek érdekelnek, akikhez közvetlen élmények fűznek.

– Hogyan döntötte el: vannak annyira fontosak az ön számára, hogy le is festi őket?

– Nincs benne különösebb megfontolás. Egyszerűen csak: így alakult. A Spanyolországban élő barátom korábban kérte, fessem le. Amikor meglátta az elkészült portréját, örömében küldött egy olyan képet, amelyiken puszit dob. Azt is lefestettem.

– És az honnan jövő szándék, hogy ilyennek ábrázolja őket? Hogy derűt és nyugalmat sugározzon az arcuk.

– Ilyennek látja?

– Ilyennek látom.

– Nem volt ilyen kifejezett szándékom. Egyszerűen csak választottam a fényképeim közül és az irántuk érzett szeretet, gondolom, átsugárzik a képeken.

– A festészete szélső értékei, az absztrakt és a szinte fotorealista figuratív ábrázolás között igen nagy a távolság. Tud-e úgy gondolni erre az átmenetre, hogy ez is és az is azonos önnel?

– Igen. Tudja, van az az önarcképem, amelyen marionettbábként mozgatom saját magam, miközben elvagdosom az engem tartó szálakat. Egy ponton eljutottam oda, hogy kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Fel kellett ismernem, hogy mit miért mondok, teszek, képviselek. Vajon azért, mert úgy tanultam, vagy mert egy bizonyos szemlélet szerint az úgy helyes. A felismeréseimet követően eleinte dühös voltam. Aztán rájöttem, hogy valamennyi azonosulásra önként mondunk lelkesen igent, majd természetszerűleg ki is nőhetjük azokat. Senki sem kényszerít minket. Önmagunkat tartjuk és táncoltatjuk kötélen és elvágni is csak saját magunk vagyunk képesek.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

– Tartja még, vagy elvágta mind?

– Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e teljesen leválni korábbi önmagunkról. Nem szoktuk kidobni a tapasztalatainkat. Én sem teszem. Van, amit az ember lazábbra enged. Úgy érzem, minden lény folyamatos kiterjeszkedésben van. Szellemileg, lelkileg, mentálisan, az egyetemes tudat folyamatosan áramló természetével szinkronban. Ebben nincs olyan, hogy visszafelé. Nem lehet kiszedegetni abból, ami eddig már megvolt.

– Erről az jut az eszembe, hogy ennek a világlátásnak és létélménynek sokkal inkább megfelelő festészeti keret lenne a portrénál az absztrakt. Úgy érzem, abban sokkal inkább benne van a gondolati és érzelmi szabadság lehetősége. Mit gondol erről?

– Benne vagyunk ebben a mozgásban. A konkrét-nem konkrét felfogás rendszerében úgy tudom elhelyezni magam, hogy számomra jelenleg legfontosabb a most hatalma és a személyesség. Ez dönt a témát illetően, legyen az „figuratív vagy absztrakt”.

– Olyasmi ez, ami tartósan befolyásolhatja a művészi pályáját?

– Elképzelhető.

– Tudna-e olyan művész lenni, aki csak portrékat fest?

– Nem gondoltam még arra, hogy kategóriák szerint tervezzem a munkáimat. Most sem csak portrékat állítottam ki.

– Nézzük akkor ezt a képét, ami portrénak sem klasszikus: elefánt, a lábán a karikával.

– Felfoghatjuk ezt a képet az „ember portréjaként” is. A hasonlatosság kulcsa ebben keresendő; amikor az elefántok kicsik, kikötik őket a lábuknál fogva egy erős kötéllel. Így kezdődik –neveltetésük az engedelmességre. Eleinte nagy elszántsággal próbálkoznak szabadulni ebből a kötelékből, de viszonylag hamar beletörődnek, hogy nem képesek rá. Időközben a velük együtt immáron hatalmasra nőtt óriási erejük kihasználatlanul szunnyad bennük, a kötél fékező erejének emléke visszatartja őket az önálló cselekvéstől. Már nincs szükség a kötélre sem ehhez, elég egy szép kis dísz a lábukra a kötél egykori helyén. Ez történik velünk, emberekkel is. A neveltetésünk, a kondicionáltság szépen megmunkált „ékszerei” féken tartanak bennünket, valódi belső erőnk sok esetben kihasználatlan marad.

– De, ha jól értem, az előbbi önarcképes példája erre is vonatkozhat: a maga részéről nem ezt választotta, hanem próbál elszakadni. A személyes példája a mások életében is figyelembe veendő? Példa?

– Bármilyen életút válhat bárki számára példaértékűvé akárcsak néhány perc erejéig is. A szemlélő és a szemlélt közötti rezonancia lesz mindig a meghatározó. A „kellene” jelentésétől ódzkodom. Soha nem vezet jóra. Csak egy újabb ékszer lenne a lábakon.

– Nem szomorítja el, ha egyébként pedig nem ez az önmagunk keresése az általános viszonya kinek-kinek a saját életéhez?

– Nem, egyáltalán nem. Nincsenek azonos kérdéseink és nem is kell mindenkinek ugyanazokkal a dolgokkal foglalkoznia.

– Az ön hozzászólása mégis az, hogy lehetséges elszakadni az elvárásoktól. A művészet segíthetne megváltoztatni az életet.

– A művészet egyidős az emberiséggel, szokták mondani. Mindig volt és lesz, aki keresett és talált is inspirációt a művészetben. Sokak viszont egyáltalán nem fordítanak rá figyelmet.

Bujdos Attila


Névjegy

Czidor Ágnes

„1980-ban születettem. A középiskolai tanulmányaimat Miskolcon folytattam, ahol tanáraim Korpásné Ihász Zsuzsa és Homonna György művésztanárok voltak. Iskolán kívüli stúdiumaim két meghatározó személye Máger Ágnes és Valkovits Zoltán festőművészek. A gimnázium elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Egyetem Regionális Tehetségkutató Programján (R.T.P.) vettem részt egy évig, ahol különböző művészeti szemléletekkel ismerkedtem meg.

1999–2004 között végeztem tanulmányaimat az MKE festő tanszékén Molnár Sándor festőművész osztályában.


Talán a legfontosabb

„Mindannyiunk életében fontosak és talán a legfontosabbak az emberi kapcsolataink. A legkisebb döntéseinktől a legnagyobbakig, valamennyi elhatározásunkat VALAKI-hez mérten alakítjuk. …Önmagunk – Szeretteink – Ellenségeink. A sorrend és a szerepek látszólag gyakran cserélhetnek helyet, de mindenképpen meghatározóak vagyunk egymás számára. Mint ahogy álmaink is fontos irányadói életünknek. Talán éppen megéljük őket, talán néhányukban még hiszünk vagy éppen csak eszünkbe jut, hogy egykor jobbnak láttuk elfelejteni őket.”

Czidor Ágnes ajánló sorai az Arcok és álmok című, február 19-ig látható kiállításához








hirdetés




hirdet�s