„Minél jobban, mindig azt, ami éppen van. És ez úgyis előrevisz. Remélem.”

Farkas Sándor: Valamit minden szerepemben találtam, mindegyikből rakódik valami, mindegyiktől épülök
Farkas Sándor: Valamit minden szerepemben találtam, mindegyikből rakódik valami, mindegyiktől épülök - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Megtartani mindenből a jót. A fölösleget odébb dobni. Nem megbolondulni. És: nevetni, állandóan. Interjú Farkas Sándor színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház tagjával.

Arról mesél, hogyan született meg a szerep, és amikor végre megvolt, mennyire előrevitte a megtalált energia.

A színházi büfé kihalt, amikor Farkas Sándorral beszélgetünk. Mondja: másnap nem így lesz, ő is sűrű napra készül: a délelőtti és az esti próba között délután a Csongor és Tündében az övé Kurrah szerepe.

– Könnyű átállnia?

– Meg lehet szokni. Először nagyon fura: próbáról ki, van ötven percem az előadásig, átvenni fejben a szöveget, esetleg összemondani a kollégákkal. Tavaly egy időben próbáltam két tantermi elő­adást és a La Mancha lovagját. Nem mindig volt egyszerű, hogy most éppen melyikben vagyok.

– A premier lezárja a próbát? Onnantól már működik a szerep?

– Ha már bepróbáltam, valamilyen szinten bennem van.

– Milyen szinten?

– Helyzete válogatja. Nagyon jó példa erre az Elza: hét testvért játszom, ott tényleg egyik pillanatról a másikra kell váltanom. Ez könnyebben megy. Élvezem. Amikor próbáltuk, már akkor is megvolt a fejemben: most ez jön, most az következik. Mintha lenne bennem egy kapcsoló, ami a kellő időben átvált. De ez is gyakorlat kérdése.

– Mindig ámulatba ejt: honnan találja a hét valamit, amitől valóban hét különböző figura születik.

– Már a szövegük is beszédes volt, irányt adott, hogy nagyjából milyennek kellene lenniük. Próbáltuk, dolgoztunk vele: hoztam az ötleteket. Gáspár legyen ilyen kőkemény, szigorú, üvöltve parancsoló. Azt mondták, hogy jó. Van az a része az előadásnak, amikor sorra meghalnak: mindet lelövi Babits Mihály. Másodpercek vannak rá, hogy egyértelmű legyen, kivel történik, amit látunk. Nem mindig sikerül. Kívülről általában ez fel sem tűnik. De engem bosszant.

– Mind a hét a sajátja?

– Nem, én nem ilyen vagyok. De mindegyiken gondolkodtam, kipróbáltam, amit gondoltam róluk. Ilyenek lettek. Valahogyan belém ivódtak, és előjönnek, amikor szerepük van.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

– Még a pályája legelején arról beszélt nekem, keresi, hogy milyenné szeretne válni. Hogy milyen a jó színész. Sikerült megválaszolnia ezt a kérdését?

– Azt hiszem, találtam választ. Ez alatt a három év alatt nagy utat jártam be. A Bűn és bűnhődés próbafolyamata alatt történt a nagy változás. Igen szenvedtem. Együtt szenvedtünk Szabó Mátéval. Razumihin szerepét próbáltam. Én is hallottam, kívülről, hogy nem találom sem magam, sem a figurát. Zavarban vagyok. Nem azon a hangon beszélek, mint most. Nem tudom, mi okozza, de baj van. Így hívtuk: piros lámpa. Máté rendezőként instruált, és nem tudtam rá reagálni. Már vagy három hete így ment ez, amikor egyszer csak, a második felvonás jelenetében, amikor Raszkolnyikovval kiabálok, hogy hol volt, és miért alszik a padon, rátaláltam valamire. Az én hangomra. És azt éreztem: „ez az. Ez megvan”. Máté is úgy látta: ezt kerestük eddig. Az volt a meglepő a számára, hogy nem egy szintet ugrottam, hanem négyet. És nem értette, hogyan történhetett.

– Ön mivel magyarázza?

– Azt mondtam neki is: próbálkoztam. Előtte pedig rosszul próbálkoztam. Rossz próba és rossz próba között is van különbség, a szerint, hogy milyen eredményre vezet. Az enyém olyan rossz próba volt, amibe sok energiát fektettem, azt remélve, tanulok belőle. És ez történt akkor: megtaláltam a megfelelő hangot abban a jelenetben. Ezt alkalmazni tudtam a többi jelenetre is. És továbblépve, a következő próbafolyamatba is bele tudtam építeni. És a következőbe is. Működött az „Ahogytetszik” és a Csongor és Tünde esetében is. És nem arról van szó, hogy valamilyen jó hangszínt találtam volna meg. Inkább valami olyan energiát, ami elengedhetetlen az én színészetemhez. Mert e nélkül nem működik a szerep. Ebben benne van a válaszom, hogy mitől jó színész valaki. Folyamatosan figyeli magát. Érzékeli és tudja, amikor rossz, de közben próbálkozik. Képes befogadni az impulzusokat, amelyek a környezetéből érik. Ha ez így van, ennek az eredménye csak az lehet, hogy fejlődik.

– Mit tesz az energia?

– Ha megvan, egyszerűen képtelenség nem észrevenni az embert a színpadon. Ha ez nincs meg, peregnek sorra a jelenetek. Még az is lehet, hogy nem is rossz, de nem talál utat a nézőhöz. Nem érinti meg.

– Ha nem Razumihin, melyik szerepben gondolna magára?

– Most erre mit mondjak. Ki ne vágyódna Raszkolnyikov szerepére. Egyébként, ha lány lennék, szívesen eljátszanám Katyerina Ivanovnát. A világ­irodalom egyik legjobb női szerepe. Szerintem.

– Úgy érzi, élnek önben az energiák, amelyek Katyerina Ivanovna végső kétségbeeséséből szabadulnak el?

– Tele vagyok elfojtott energiákkal. Talán úgy is mondhatnám: dühhel. Haraggal.

– Mire haragszik?

– Általában akkor vagyok nagyon dühös vagy haragos, amikor tehetetlen vagyok. Amikor tudom valamire a megoldást, szeretem azonnal megoldani. Ha nem tudom, mi a megoldás, vagy ha tőlem független, akkor vagyok dühös.

– Még a munkájáról beszélünk?

– Munkáról és magánéletről.

– Amíg nem találta a megfelelő hangot, a Bűn és bűnhődés próbáin, ugyanezt érezte?

– Amíg nem tudtam, mi a probléma, hogyan tudtam volna megoldani? Pontosan ezt éreztem: dühös voltam magamra. Miért nem egyértelmű, amit valaki kér tőlem? Miért nem tudom a megoldást?

– És miért nem tudta?

– Tényleg nem tudom rá a választ.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

– „Létezik egy alaptudásom magamról, milyen ember vagyok. Nyilván minden helyzetben másként viselkedem. De ha zavarba jövök vagy izgulok, jó támpont, hogy én vagyok ez a Sanyi, és akkor most innen építkezzünk tovább.” Ezt is a korábbi beszélgetésünkből idézem. Ez sem segített?

– Nem. Ezt akkor inkább a személyiségemre értettem. De most, amikor újabb és újabb helyzetekbe kerülök, jó volt, hogy végül kaptam egy hasznos választ magamtól, magamról – magamnak.

– Melyik volt az a szerepe, amelyikben a legjobban megtalálta saját magát?

– Razumihinnek sokat köszönhetek. Az egyik kedvencem az Elzában a hét testvér. Nagyon hálás szerepek. Imádom játszani.

– Vártam, hogy mondja majd az esztergályost, a Liliomból.

– (Nevet.) Nem jutott az eszembe. Annyira régen volt. Annyi minden történt azóta. Valamit minden szerepemben találtam, mindegyikből rakódik valami, mindegyiktől épülök. Szeretném hinni, hogy minél gyorsabban. Picit türelmetlen vagyok magammal. Szeretnék sokkal jobban fejlődni. Majd meglátjuk, mennyire gyorsan tudok.

– Hová szeretne fejlődni?

– Nagyon remélem, hogy ennek nincs vége, csak iránya van. És egész életemben mindig tudok és akarok majd fejlődni.

– És a fontos és részletgazdagon megformált szerepeket nagyobbak is követik?

– Nyilván, jó lenne, ha a fejlődés stációi a nagyobb szerepekben is megmutatkoznának. Megpróbálom minél jobban csinálni, és hiszek benne, hogy előbb-utóbb mások is látják: többre vagyok képes. Azért mondom, hogy hiszek ebben, mert nem biztos, hogy mindig így van. De nem akarok olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel nem tudok mit kezdeni.

– Nem ad magának fölösleges megoldandó feladatokat?

– Nem adok magamnak fölösleges, megoldhatatlan feladatokat. Van, ami nem rajtam múlik. Ami meg rajtam múlik: minél jobban, mindig azt, ami éppen van. És ez úgyis előrevisz. Remélem.

– Mi lesz jövőre?

– Bízom benne, hogy minél jobb lesz.

– Marad?

– Maradok, és remélem, rólam is úgy gondolkodnak, hogy itt a helyem. Jelenleg nem tudok elképzelni jobb színházat az országban, vagy ahol szívesebben dolgoznék, mint itt. Szakmailag itt lehet a legjobban fejlődni, szerepeket úgy eljátszani, ahogyan szeretném. A közös ügyért nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Nincsenek megjátszások, nincs machinálás a háttérben, ami más színházban elő-előfordul. Nem érzékelem. És nem hiszem, hogy tévednék. Örülünk egymás örömének, sikerének. Amikor Fagyi (Fandl Ferenc – a szerk.) tavaly megkapta a társulattól a legjobb színész díját, azt mondta, szerinte én voltam a legjobb színész. Az Elza-szerepek miatt mondta, és örültem, hogy megemlített. Azzal hülyéskedtem, hogy megkaptam a Fagyi-díjat. Hogy Fagyi-díjas színész vagyok. Ez társulat. Együtt vagyunk, elmeséljük egymásnak, ami történt. Még be sem értem a színházba, már mindenki tudta, hogy leloptak az autómról két kereket.

– Mit gondol erről a lopásról?

– Automatikusan feljelentés lett belőle. Az volt az első gondolatom, hogy ha elfogják azt az embert, odaadom neki a másik két kereket is, és megkérem, többet ilyet ne tegyen, mert mekkora tortúra lett belőle. És akkor talán nem csinál máskor ilyet.

– Mintha Razumihin mondaná – a jó szándék gesztusa, a sötét valóságban. Mennyire határozza meg ez az életét?

– Teljesen. Nagyon megkönnyíti. Igyekszem megtartani mindenből a jót. A fölösleget arrébb dobom, azzal nincs értelme foglalkozni. Állandóan azt láttam a szüleimtől is, hogy görgették a problémákat maguk előtt. Beleragadtak. Ha valahogyan nem szeretnék élni, akkor így biztosan nem. Lehet, van, amit én is görgetek magam előtt, de amint van rá lehetőségem, hogy eldobjam, muszáj megtennem. Muszáj így tennünk, mert különben megbolondulunk. És én nem akarok megbolondulni. Nevetni akarok. Állandóan. Remélem, sikerül.

Bujdos Attila


Színpadon

Előadások, amelyekben a közönség Farkas Sándort láthatja:

Kivilágos kivirradtig, La Mancha lovagja, Elza, vagy a világ vége (16), Bűn és bűnhődés, „Ahogytetszik” (16), Csongor és Tünde


Megannyi átváltozás

„A megannyi átváltozásban Farkas Sándor: Elza összes testvére. Hét katona, hét személyiség, kicsi, de különbséget tenni alkalmas, néhány szavas vonásokkal. Hol harsány, hol közönséges, hol elszánt. Agyhalott parancsteljesítő, a családból kinőtt gyilkos, a halhatatlanság élményére rácsodálkozó.”

Bujdos Attila: Innen el, Műút folyóirat (Benkó Bence – Fábián Péter: Elza, vagy a világ vége. A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Játékszínben)