"Mindnyájan élet és halál között vagyunk" – Interjú Furman Imrével

Furman Imre
Furman Imre
Miskolc – Legújabb, rendhagyó formájú és tartalmú verseskötetéről kérdeztük a költőt.

ÉM: A Mindenek ideje egy 12 verset tartalmazó füzetecske, nem szokványos terjedelem. Mi ennek az oka?

Furman Imre: Semmi különös oka nincs, csak jelzi, hogy a világban azért rend van. Ez a 12-es szám – anélkül, hogy hinnék bármiféle számmisztikában – azért biztonságot sugall, legalábbis nekem és remélem az olvasónak is. A nyolcvanas évek közepén Tony Harrison angol költő, mellesleg a londoni Nemzeti Színház állandó szerzője, egy 24 oldalnyi, egy versből álló kötetet adott ki. A verset megfilmesítették, színházban is játszották. Belgiumban és Franciaországban sem olyan kivételes, hogy költők pár verset tartalmazó köteteket adnak ki. Az én mostani vers-füzetecském könnyen zsebre tehető, elővehető, akár buszon, villamoson, vonaton is olvasható.

ÉM: Őszinte, nyugodt hangon ír a betegség perspektívájából, ami súlyos terheket ró az emberre. Hogyan lehet erről egyáltalán írni?

Furman Imre: Nyugodtan, higgadtan, hiszen semmi sem történik véletlenül. Az élethez hozzátartozik a halál. Mint árnyékhoz a fény, hogy ilyen közhelyet mondjak. Nem a betegség vagy a halál a perspektíva, de tudni kell, hogy aki megszületik, az meg is fog halni.

ÉM: “Végül egyenes vonalú lesz az élet” – másként gondolkodik az ember, mikor ebbe az egyenesbe ér. Másként is ír?

Furman Imre: Erre csak azt tudom mondani, hogy nálam azért még a szabálytalan sinusgörbék jelennek meg a képernyőn és az csak a halállal lesz egyenes vonalú. Akkor pedig már azok beszélnek az ember helyett, amiket alkotott. Ha ez egy gyönyörű kerítés, vagy egy jól kifaragott bútor, akkor az. Ha festmények, vagy filmek, akkor azok.

ÉM: A versekben a világra, a világ működésére, a társadalomra vonatkozó megállapításait is megfogalmazza. A közéleti ember egy lesz a versíró emberrel – miért lírában mondja el ezeket?

Furman Imre: Nálam az ember és az alkotás nem volt elválasztható soha, vagy ha igen, akkor az a mű rossz volt. Amikor fiatalabb koromban ittam, éjszakáztam, dorbézoltam, akkor azok ugyanúgy jelentek meg az írásaimban, mint ahogy valójában voltak. A vers, az olyan, mint a nyíl. Ha talál, nagyon nagy változásokat tud okozni. Van egy kötetnyi publicisztikám, egy kisebb kötetnyi novellám, esszém, de a vers az, ami hosszú távon tud hatni.

ÉM: Hogyan választotta meg a formát, mi volt a koncepció?

Furman Imre: A koncepciót jogászként sem szeretem, a művészetekben meg pláne nem. Inkább azt mondanám el, hogy mikor összeállítottam a kötetet, akkor végtelen nagy nyugalmat éreztem. Olyan nyugalmat, amilyet egyetlen könyvem után sem, és amikor megláttam a kész példányokat, akkor azt éreztem, hogy ez a kis füzetecske olyan (hagy legyek már egy kicsit szerénytelen), hogy szinte megszólal, és azt mondja: vegyél kézbe, tegyél magadévá. Ez természetesen már a szerkesztőnek és a nyomdának is köszönhető. Hiszen az elképzelt, de ki nem mondott vágyat ők öntötték végső formába.

ÉM: Verseiben óriási terhet oszt meg az olvasókkal. Valóban megoszlik a teher? Miként?

Furman Imre: Van egy régi mese, mi szerint, ha egy olyan vásárt rendeznének, amelyre mindenki elhozná batyujában a saját gondját–baját, és azt közszemlére tenné, a vásár végén mindenki könnyebbnek érezné a saját batyuját és örömmel vinné haza. Talán még emlékeznek rá sokan, élt itt a városban egy Horpácsi Sándor nevű kritikus, aki az első kötetem után azt írta a verseimről, hogy bár azok pesszimisták, de a heroikus, tehát a felszabadító erőt képviselik. Ez azóta is megmaradt bennem: a heroikus pesszimizmus. Akik olvasták eddig megjelent verseimet, azok közül sokan jelezték vissza, hogy bár szomorúak a versek, de olvasva őket, a saját szomorúságuk könnyebb lesz. Egyébként a halálom, az csak az enyém. Azt nem osztom meg senkivel. Az életben nagyon sok rongyember ül le az ember asztalához, nyújt kezet, nyálazza össze az arcát és sokszor nincs erő ezt elhárítani. (Azt hiszem, ezt kompromisszumnak hívják, vagy minek.) De a halálom az csak a magamé.

ÉM: Hogyan segítenek feldolgozni a történéseket ezek a szövegek Önnek és családjának, barátainak?

Furman Imre: Hála Istennek családom és barátaim teljesen normális emberek, nem gyászmagyarok. Az azonban meglepett, hogy mennyi barátom van, aki aggódik értem, és bevallom jól is esik ez. Van olyan barát-munkatársam, aki elmondta, hogy vacsorázni volt egy nagyobb társasággal és ő rákot evett. Csak azért is. Egyébként pedig a költő főleg ne siránkozzon, ha baj éri, hiszen abból él. Sokan vallják a környezetemben azt, amit Márai Sándor valahogy úgy fogalmazott meg: az élet vagy unalmas, vagy veszélyes. Lehet választani.

ÉM: Mi az üzenet poétikai és emberi oldalról?

Furman Imre: Itt kettőn áll a vásár. Az írón és az olvasón. Sokszor olyan dolgokat fedeznek fel egy-egy írásban, aminek megjelenítésére az író nem is gondolt. Ettől csak az a jobb, ha az olvasó tovább írja, tovább gondolja magában azt, amit olvasott. Netán le is írja, és közzé teszi. A zeneszerzőket sokszor egy más által írt mű egy dallama operányi mű megírására serkent. Az üzenet, ha lehet üzenet egyáltalán, hiszen mindenki mást és mást gondol és érez ugyanarról a verssorról, vagy akárcsak egy szóról, nos hát az lehet, hogy élni kell, az életet teljességében kell megélni, mert ez az élet parancsa, törvénye. Ha azt kérdik: hogy vagyok, azt szoktam válaszolni: élet és halál között. Erre percnyi csend, majd megértik, hogy mindnyájan élet és halál között vagyunk.

– Kupcsik Ildikó –

Forrás: Észak-Magyarország

 








hirdet�s