„Mindent energiából tolni, tolni, tolni” – Interjú: Zoltán Áron színművésszel

Zoltán Áron színművész
Zoltán Áron színművész - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Felfedezni önmagad. Az elején robbanni. Minden munkában újrakezdeni. Ami a színészetről megtanulható.

Hogyan dönti el a pályaválasztást egy kisgyerek személyi igazolványa? Lehetsz-e másként mindenki, mint színészként? És mi leszel valójában, ha színész leszel? Zoltán Áront Bujdos Attila kérdezte.

Mennyire volt egyértelmű választás, hogy színész lesz önből?

Zoltán Áron: Művészeti általános iskolába jártam, ahol megismerkedtem több művészeti ággal is, de utána reálgimnáziumba mentem. Közben persze tanultam zenét, zenekaroztam, színjátszóztam. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, előkerült egy cetli. Én csináltam magamnak kiskoromban: egy személyi igazolvány volt. Felsoroltam rajta, ki mindenki vagyok. Szó szerint idézem: „Zoltán Áron rendező és búvár és bohóc és bűvész és költő és katona és feltaláló és tudós és rakétás”. Kis paragrafusjeleket nyomtattam rá írógéppel, hogy még hivatalosabb, komolyabb legyen. Talán csak színészként lehet az emberből ennyi minden. Így lett, hogy a Színműre felvételiztem. Négy hónapon keresztül csak a felvételire való készülés létezett számomra, egész napok a könyvtárban versek és monológok után kutatva, utána pedig napi tízszer, hússzor végig mindegyiken. A legfontosabb az volt, hogy mind valami újat mondjon rólam. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket elsőre felvettek.

Újat mondjon – saját magának is? Mennyire biztos abban, hogy tudja: kicsoda?

Zoltán Áron: Ez a tudás a személyiséggel együtt folyamatosan formálódik. Az egyetemi képzésnek is ez volt a legfontosabb része: megérteni önmagunkat annyira, hogy pontosan tudjuk, mit jelentünk a színpadon, és el tudjunk kezdeni játszani a saját jelenségünkkel. Mert bármilyen szerepet kapok, a legfontosabb az elemzés után az, hogy miért én játszom el, mitől leszek én speciális és megismételhetetlen, miért érdemes az én előadásomban megnézni? Erről szólt az egyetem – kőkemény négy év volt. Bevallom, az elején borzasztóan nehezen éltem meg.

Miért?

Zoltán Áron: Nem voltak formai tapasztalataim, nem tudtam színházra fogalmazni a gondolataimat. Túl sok gondolatom született titokban. Ez hátrány lehet. Mert az elején robbanni kell. Sokat csapongani és mindent energiából tolni, tolni, tolni.

Mire kell ez a lendület? Min segít át?

Zoltán Áron: A kezdő színész erénye, hogy nagyon sok energiája van, és imád játszani. Magasabb lángon ég, mert még nincsenek „bevált trükkjei”, mindent azonnal ki kell próbálnia.

Mennyire segít az önmagára ismerésben, hogy minden produkcióban más és más emberekkel dolgozik együtt?

Zoltán Áron: Minden próbafolyamat alapjaiban más. Az egyetemen Marton László tanár úrral dolgoztunk először a legtöbbet, és amikor más tanárok jöttek, láttam, hogy ami az egyiknél működött, a másiknál egyáltalán nem, és nem azért, mert az egyik jobb mint a másik. Arra tréningezem magam, hogy mindig a nulláról kezdjem, minden új hatás befogadására készen.

Most Shakespeare IV. Henrikjében a trónra vágyó kisebb fiút, Lancastert alakítja. Mit kellett megértenie erre a szerepre készülve?

Zoltán Áron: Az egyetemen az volt a célunk, hogy mindig mindenki mozgásban legyen. Úgy dolgoztunk a színpadon, mint ha körtáncot járnánk, folyton erősítve a másikat is. Amikor elkezdtük a IV. Henrik próbáit, Kiss Csaba, a rendező figyelmeztetett, hogy ez most más lesz. Itt kristályrácsszerű viszonyok, kötések és oldások vannak, nincs helye zizegésnek, költői csapongásnak. Aki szöveg szerint nincs bent, az nem is lehet bent. A színpadon kívül kell felépíteni, hogy mi történik a szerepemmel, amíg a néző nem lát, és hogy ez hogy derül ki abban a pár jelenetben, amit a színpadon töltök. Ez mindig fontos része a munkának, de ennél a szerepnél úgy érzem, kiemelten sok múlik rajta.

Hogyan gondol Lancasterre? Ki ez az ember?

Zoltán Áron: Egy lányos kisfiú, aki az apja mellett álldogál, és semmiről semmit sem tud, az utódlásban pedig szóba sem kerülhet, és aki szép lassan felnő. Egy világban, ahol olyan körülmények uralkodnak, mint IV. Henrik udvarában, szinte törvényszerű, hogy félresikerül, torzul a személyisége. Apja mindig valaki mást dicsér helyette. Lancaster féltékeny, a benne gyűlő gonoszság egyszer csak túlcsordul és hibát követ el. Mindenkiben kicsit megvan ez a „Lancaster-jelenség”. Keresem azokat a komplexusaimat, amelyek ekkora érzéssé bírnának duzzadni. Ettől lesz ő az én Lancasterem.

Ez a Lancester, ebben a felfogásban korszerű alak: nagyon fontos helyzetben tudja a biztos megoldást. Erkölcstelen és gátlástalan, bármennyire érthető is, hogy a szeretet figyelmét akarja.

Zoltán Áron: Gimnáziumi társaim közül sokan mentek politikai pályára. Izgalmas volt megfigyelni, hogyan változtatja őket ez a pálya. Mindig is megvolt bennük az a tulajdonság, hogy tudtak ülni, mosolyogni, azt mondani, amit kell, és közben simulékonyan úgy alakítani a körülményeket, hogy az nekik legyen jó. Lancester is ezt tanulja apjától.

De a színpadon látjuk ennek a helyzetnek a határait: Lancaster hiába tud sokkal többet másoknál, léteznek nagyobb erők, meghatározóbb szándékok: nem rajta múlik, hogy övé lesz-e a hatalom.

Zoltán Áron: Ez nagyon durva játszma. Itt ha valaki rosszul dönt, emberek százai halnak meg. Amikor bejövök a színpadra, érezni kell annak a súlyát, hogy tizenötezer katona áll mögöttem, pedig csak egy fél mondatom van, hogy ezt megjelenítsem. Mint egy igazi politikus, aki tudatlan tömegekkel machinál, anélkül, hogy ők észrevennék, mire használták föl őket. És csak utólag jön rá az ember, hogy mi is volt az igazi szándéka.

Ez mennyire a saját jellemzése a szerepéről? Az előadás maga erősen rendezői színháznak mutatja magát.

Zoltán Áron: Nagyon erős a rendezői jelenlét – kezdve a szövegkönyv kialakításával. Hogy melyik szövegeket választotta ki az eredetileg rengeteg, két estére való Shakespeare-anyagból, sok instrukciót tartalmaz. Az én szerepemben talán az a vonal kerül előtérbe, hogy hogyan torzítja el a személyiséget a politika, a hatalomvágy.

ÉM