Mindennapi kenyerünk

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk
ma”


„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk
ma” – kértük naponta a
Jóistent gyermekkorunkban, hiszen
szüleink, nagyszüleink – no meg a
plébános úr is a hittanon,
ahová csak suttyomban járhattunk
akkoriban – megtanították velünk a
Miatyánkot, amelyet aztán ki-ki
lelkiismerete szerint mormolgatott este
lefekvés után.


Esetleg reggel, vagy ebéd előtt,
különösen a szép,
családi vasárnapokon, amikor
mindenkinek egyszerre kellett asztalhoz ülnie
– nem úgy, mint manapság.


Szóval a kenyeret – és
más ennivalót is – mi még
megbecsültük. Az utolsó
falatot sem illett a tányéron hagyni,
hiszen szigorú szüleink belénk
erőltették, akár akartuk,
akár nem. Olyan nincs, hogy azt az egy falat
húst már nem bírod megenni!
– parancsoltak ránk, majd ha kifogytak az
„észérvekből”, jött
a gonosz boszorkánnyal való
riogatás, legvégső esetben pedig a
szobafogság. Odáig azonban nem nagyon
jutottunk el emlékeim szerint, mert hamarabb
„megtörtünk”, s megettünk
mindent.


Néhány napja a reggeli
órákban az egyik debreceni
mellékutcában sétálgattam,
ahol a járdára kitett kukák
némelyikébe óhatatlanul is
belepillanthatott az arra járó, mivel
olyannyira telepakolták azt a ház
lakói, hogy a fedelét nem lehetett
már ráhajtani.


A sok kacat mellett az egyik kukában egy
teljesen bontatlan csomagolású,
kilós, szeletelt fehér kenyéren
akadt meg a szemem. Csodálkoztam is,
hogy nem „halászta ki” még
egy rászoruló hajléktalan ember.
mert hogy valószínűleg neki
szüksége lenne rá. Bizonyára
megbecsülné, néhány
napra beosztaná, sőt, talán a
társainak is adna belőle, nehogy
megszáradjon, vagy megpenészedjen ebben a
nagy kánikulában.


Mert ő sajnos tudja értékelni a
mindennapi kenyeret.

Címkék: , ,







hirdet�s