“Mindenkinek fáj valami. Nekem is fáj, de ezeken én tudok nevetni”

Akt.:
Reisz Gábor filmrendező
Reisz Gábor filmrendező - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Filmkészítés. Kétségek halmaza. Legmerészebb álmok. Nem úgy van, ahogyan mondták. Az Észak-Magyarország interjúja: Reisz Gábor filmrendezővel.

Szeretne még filmet csinálni így – mondja a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendezője, Reisz Gábor. Az „így”: lényegében barátságból, az alkotás során egyedi megoldásokat alkalmazva készült a kultfilm. Nem csak a közönséghez talált utat (hatvanezernél több nézőt ért el), szakmai elismeréseket is begyűjtött Torinóban (a zsűri különdíja, közönségdíj, a diák zsűri legjobb forgatókönyvért járó díja), Hanti-Manszijszk-ban (Bronz Tajga díj), Szófiában (a legjobb rendezőnek járó díj), Vologdában (fődíj), és a Cinefesten (2014-ben, a fesztivál nagydíja). Egy évvel később, zsűritagként tért vissza a rendező a miskolci nemzetközi filmfesztiválra. Reisz Gáborral beszélgettünk.

– Egyetért azzal az állítással, hogy a VAN sikeres film?

Reisz Gábor: A nézőszám mindent felülmúlt. Amit a legmerészebb álmaimban gondoltam, annak a négyszerese. Amit a forgalmazók szerint remélhettünk, annak a tizenkétszerese.

– Azért tudunk Miskolcon beszélgetni, mert a filmfesztivál zsűrijében vesz részt. A felkérés is a siker része? Vagy maga a siker?

Reisz Gábor: Azért kértek fel, mert tavaly a mi filmünk nyert itt. Ez a szokás, és ezzel tudtak meggyőzni is – amúgy nem vállaltam volna. Gondban vagyok: hogyan lehet filmeket összehasonlítani, és valamelyiket aztán nyertesnek nevezni. Ráadásul én eddig egy nagyjátékfilmet rendeztem – ezt sem érzem jogalapnak, hogy döntnök legyek.

– Ez a kötelező szerénység? Hogy egyetlen film, az igaz, de nem akármilyen.

Reisz Gábor: Nem a kötelező szerénység. Ami a VAN sikerét illeti: nem gondolom, hogy ez a film szerencsés csillagzat alatt született. Biztosan volt szerencsénk is, de a titka mégis az, hogy húsz ember a belét kidolgozta vele. A jövőre nézve is építőbb, ha ennek tudom be a sikert.

– Ennyi munkával – mint mondja – csinálhattak volna valami egészen borzasztó filmet is, ami megbukik az első vetítésen. Nem ez történt. Kell, még legyen valami titok.

Reisz Gábor: Voltak dolgok, amikbe belekényszerültünk, hogy máshogyan csináljuk. És voltak, amikről úgy éreztünk, ki kell próbálni, ezért csináltuk máshogy. Az is igaz, hogy a korábbi kisfilmjeim készítése alatt egy csomó mindent tanultam, ahogyan a stáb tagjai is. Ezek erre a filmre értek be.

– Például?

Reisz Gábor: Amit a színészvezetésről addig tanultam, azt a VAN-nál már eléggé magabiztosan tudtam alkalmazni. Hogy egyébként ez egy kísérleti film, azt sokszor elmondtuk magunknak is, a forgatás és a vágás alatt. Jobb is így nézni a dolgot. Kevésbé nyomasztó, lazább a hangulat.

– A téma választása is kísérletezés volt?

Reisz Gábor: A kísérletet arra értem, hogy csinálunk valamit és nem teljesen tudjuk, hogyan fog majd kinézni. Ez a film kis mozaikkockákból, jegyzetekből áll össze, és én végig aggódtam, hogy valóban összeáll-e egy filmmé abban a vázban, amit terveztünk. Voltak félelmeim.

– Mi volt a tétje? Hiszen ez „csak” az egyetemi vizsgamunkája, nem feltétlenül kellett volna a filmkészítés világába szóló belépőjének lennie.

Reisz Gábor: A legjobb az egészben, hogy nem volt akkora tétje, mint ha rengeteg pénzért pályázunk, és nagy költségvetéssel vágunk neki. Gyakorlatilag tényleg csak az volt a tétje, hogy elkészül-e a diplomafilm.

– Akkor mitől félt? Hogy nem olyan lesz, mint amilyennek látni szeretné?

Reisz Gábor: Igen. Az ember fejében megvan a jelenet, majd elkezd próbálni, közeledik valami felé, ami már nem az, mint amire gondolt. Ezzel kapcsolatban azt vettem észre, hogy általában nem az a jó út, ha makacsul ragaszkodunk valamihez. Mi ezért is hagytunk teret az improvizációknak. Aztán megszületik valami, ott van a felvételen, és az még mindig teljesen máshogy nézhet ki a vágóasztalon. A film készítése közben azt megítélni lehetetlen, hogy megvan-e a jelenet, mehetünk-e tovább. Igazából az eddigi tapasztalatom a filmkészítésről: a kétségek halmaza.

– Ahogyan a VAN készült, mennyire befolyásolja a jövőjét? Ez lesz az ön alkotói módszere? Ha ehhez ragaszkodik, hol és mit fog tudni csinálni?

Reisz Gábor: Szeretnék még filmet csinálni így csak nem ennyire kevés pénzből, mert ez nem igazságos. A stábot rendesen ki kell fizetni. Barátságból csinálják, de nem fair, hogy valaki éhezik, miközben forgatunk. Engem mindenfajta filmkészítés érdekel. Egyszer jó lenne például kész anyagból, forgatókönyvből dolgozni. A 2014-es bemutató óta eltelt egy év, a második felét az újnak az írásával töltöttem, de az első fél év maximálisan a VAN utóéletéről szólt: fesztiválok, forgalmazás, közönségtalálkozók, a VAN filmzenekar koncertjei. Most a DVD-n dolgozunk.

– Mennyi idő kell hozzá, hogy végleg elengedje, és csak a következő munkákra tudjon figyelni?

Reisz Gábor: Azt hiszem, október 26-án engedem el teljesen. Akkor lesz az utolsó olyan koncertünk – az A38-as hajón -, ahol eljátsszuk a filmzenét. Ott már meg lehet venni a DVD-t. Innentől bűntudat nélkül mondhatok nemet a VAN-nal kapcsolatos felkérésekre, és nyugodtabban dolgozhatok a következő filmen.

– Lehet róla beszélnie?

Reisz Gábor: Azért nem merek még beszélni róla, mert eddig háromszor írtam újra, és mind háromszor gyakorlatilag egy új film született.

– Akkor úgy kérdezem: mit tart jó filmes témáknak?

Reisz Gábor: Rengeteg téma van, érdemes ilyen értelemben is feltérképezni a mai valóságot. Voltam a locarnói filmfesztiválon, és más rendezőkkel együtt beültünk egy kávéházba. Kijött a pincér, és pontosan úgy szolgált ki, ahogyan az „átlag” magyar vendéglátós teszi. Nem volt kedve hozzánk, nem nagyon örült, hogy jöttünk, és annak se nagyon, hogy rendeltünk. Elkezdtem nevetni, és a többiek nem értették, miért. Hónapok óta külföldön voltam, és azt éreztem egy kicsit ott fent a locarnói hegyekben, hogy Magyarországon vagyok. Ez egy negatív példa volt, és persze, sok pozitív példát is mondhatnék. Én őrületesen tudok szenvedni, de közben néha rálátok ennek az abszurditására. Mindenkinek fáj valami, nekem is fáj, de ezeken én tudok nevetni.

– Értem. Tartja magát a nézet, hogy nincs már eredeti történet, mert mindent elmeséltek a világon, ami fontos volt. Így csak az egyéni nézőpontok lehetnek az érdekesek: ki hogyan tud újramesélni valamit. A VAN arról szól, hogy valaki, az ön főhőse, egy fiatal ember képtelen felnőni, sodródik. Mégsem generációs mozi született, a film képes bárkit beszippantani, korosztályától függetlenül. Ön szerint miért?

Reisz Gábor: Feltételezem, hogy a karakterei miatt. Maiak, mostaniak, eléggé hitelesek. Remélem, mert az volt a cél, hogy olyan karakterek szülessenek, akiket ismerünk, akikkel azonosulni lehet. Olyan filmet akartam csinálni, hogy ha az ember kijön a moziból, és felszáll a buszra, azt érezze, még mindig benne van a filmben. Viszontlátja ugyanazt, amit az előbb kicsit kifordítva, kicsit a humorosabb oldalról nézve mutattam. Szerintem a humor is sokat hozzáadott.

– Jön ez valahonnan a filmtörténetből? Szokták Woody Allenhez, vagy a cseh újhullámhoz hasonlítani…

Reisz Gábor: Woody Allen Annie Hallja teljes mértékben hatással volt erre a filmre. És talán még olyan filmre biztosan hatással lesz, amit ezután szeretnék csinálni. Zseniálisnak tartom a történetmesélése módját, ahogyan emlékképekből rak össze valamit, mellékessé téve a kronologikus rendet. Mérhetetlenül könnyedebbé válik az anyag ettől. A VAN előzményei között nyugodtan megemlíthető a francia újhullám is. Truffaut, Godard munkáit imádom. Új levegőt, játékosságot adtak a filmnek.

– Mennyire tudja átalakítani a nézők gondolkodását az életről egy film – konkrétan például az ön filmje? A főszereplőnek, Szentesi Áronnak fel kellene nőnie. De felnőni: végleges, visszavonhatatlan megoldás. Ez a dilemma: létező a mai valóságban. Ha erről beszélünk, lehet-e hivatkozási alap a VAN?

Reisz Gábor: Lehet, de a megoldást csak annyiban szolgálja, hogy bemutatja ezt a helyzetet. Én ebbe nagyon mélyen nem mentem bele. Attitűd kérdése, hogy valaki hogyan gondolkozik a hétköznapokról, hogy a másik nap, és az arra következő nap jobb legyen. Akár más számára is. Én érzek így, de nem tudom megfogalmazni, hol és hogyan kellene jelen lennie ennek a filmkészítésben. A történeteket soha nem úgy írom, hogy ez vagy az a célom. Egyszerűen csak vannak hatások, helyzetek, amiket érzek, ezeket próbálom leírni, és természetesen próbálok olyan filmet elképzelni, amit szívesen megnéznék én is. A VAN esetében ez nem kérdés – ez személyes film. Ferenczik Áron és az én személyes filmünk. Áron saját magát játszotta, de ami ezzel a szereplővel történik, a jelentős része belőlem jön. Ami engem illet: 2003-ban volt egy fordulópont az életemben. Azt mondtam, nem csinálom azt, amit csináltam addig, nem leszek testnevelő. Előtte is a film érdekelt. De akkor azt mondtam, mindent felteszek arra, hogy filmezzek. Nem ment egyszerűen ez a váltás.

– Mások is élnek vágyakkal, amelyeket nem tudnak beteljesíteni. Önnek miért sikerült?

Reisz Gábor: Csak azt az érzést tudom elmondani, amikor először úgy éltem, hogy minden napom a filmről szólt, semmi másról. Azt éreztem, hogy azt csinálom, amire születtem. Nagy szavak, tudom, de nem haszontalan óráknak tűntek, amikkel addig foglalkoztam. A gimnázium nagy részét fölöslegesnek tartottam, valószínűleg nem voltam kész rá, hogy tanuljak. 2003-ban, amikor elkezdtem készülni a filmtörténet szakra, rájöttem, van olyan, hogy az ember beleragad a tudásba – elég elolvasni, és már tudja is.

– Úgy dolgozott meg a filmrendezőségért, hogy voltak önmagával kapcsolatban bizonyosságai? Vagy ilyen bizonyosságok nélkül dolgozott érte, és sikerült?

Reisz Gábor: Nem voltam abban biztos, hogy tudok történeteket mesélni. Az jut az eszembe, amit a múltkor hallottam Tarr Bélától a rádióban. Ő a dühből való filmkészítést hiányolja. Én nem dühnek hívnám, de nagyon kattogott bennem, hogy csinálni akarok valamit, mert amiket láttam, azok idegesítettek. Tele volt a fejem vizuális ötletekkel, amiket nem láttam mások mozijában. És mind ki akartam próbálni. Akkoriban azt hittem, filmet csak a kiváltságosok készíthetnek, az elit. Emlékszem, amikor Artur nevű barátommal elkezdtünk hülyéskedni egy kamerával, felvételeket készítettünk – lett eleje-közepe-vége. Nem volt túl jó, de a felfedezés, hogy ez is film, fantasztikus volt. És akkor ez az érzés teljesen magába szívott. Akkor esett le, hogy ez nem távoli dolog. Nem úgy van, ahogy képzeltem, vagy, ahogy mondták.

– Bujdos Attila –

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

  • színes magyar vígjáték
  • zeneszerző, forgatókönyvíró, operatőr, rendező: Reisz Gábor

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit a dizájnos útikönyvek, vagy esetleg a hazai filmek látképei festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik. Még komplikáltabb a helyzet, amikor nem emlékszel, hogy szüleid egyhavi fizetését miként verted el egy átmulatott éjszaka során egy lisszaboni repjegyre. Itt tart most Áron 29. évében. Átlagos srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását. Áron csak akkor jön rá arra, hogy a káoszban és a kiszámíthatatlanságban mégis tart valahová, amikor elmegy innen. Oda jut, ahová mindenki más: a rendbe, fegyelembe, a szívfájdalom elmúlásába, a 2 centivel a föld fölött járásba. De egy budapesti ezt nem bírja, kell a súly a lelkének, mert ez tartja a földön. Áron végül megtanulja ezt, Lisszabonból hazatérve még utoljára tesz egy próbát arra, hogy létezést produkáljon ebbe a világba, a saját életébe, a maga tempójába, a belátással kiegészülő lázadozásba.

Forrás: Port.hu

2015. február 11.: Itt az 50.000!

“Elérte a bűvös 50.000-es össznézőszámot a különben számos hendikeppel, minimális költségvetéssel és nagy sztárok és jelentős médiakampány nélkül a mozikba került, hosszú című magyar film!”

Júliusban a film túllépte a 60.000-es nézőszámot









hirdetés