„Minden placcnak van gazdája”

Akt.:
Autóra várva
Autóra várva - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Az autósoknak elegük van a kéregető hajléktalanokból. László viszont nem kéreget, csak szolgálatot tesz.

Egy Volvo fordul be a belvárosi parkolóba. László kicsit abbahagyja a beszélgetést, és kitárja karjait, lendületesen integet. „Erre-erre”, jelzi a megfelelő irányt. „Balra!” A Volvo balra fordul, és valóban talál is parkolóhelyet. László elégedett, büszke mosollyal lép vissza hozzánk. Hát ez az, amiről ő eddig beszélt. Ő nem kéreget, nem koldul, egyszerűen szolgálatot tesz a parkolni vágyó autósoknak. Mutatja, hol van még üres hely, és amíg a tulaj távol van, nyugodt lehet, az ő autóját nem érheti semmi baj. Már persze akkor, ha ezen szolgáltatást pár száz forinttal megfizeti. László előhalássza nadrágzsebéből a pénzét. Aztán meggondolja magát. – Inkább nem is mutatom, mennyi jött ma össze.

Másoknak is fáj a foguk erre a jó helyre. László

De másodszor is meggondolja magát. – Na jó, elárulom. 2500 forint. Bedobják a pénzt a parkolóautomatába, a többi meg az enyém – magyarázza, hogy is mennek itt a dolgok.

Parkoló plusz

Többen is panaszkodtak lapunknak. Szinte minden parkolóban hajléktalanok álldogálnak. Pénzt kérnek az autósoktól, akik legtöbbször adnak is egy kis aprót a kéregetőknek, mert attól félnek, hogyha nem fizetnek, kárt tesznek a kocsijukban. Hétfőn délelőtt Miskolc belvárosában jártunk, de ezúttal csak a Pátria üzletház mögötti parkolóban találkoztunk hajléktalanokkal: Lászlóval és Gézával.

Azt mondták, minden placcnak van „gazdája”, ennek itt ők. De nehogy azt gondolja, hogy olyan könnyű ám egy placcot őrizni! Másoknak is fáj a foguk erre a jó helyre. Gyakran tévednek erre lejmolók, akik cigit vagy bort akarnak. Nem mind­egyik békés. Aztán félni kell a fiatal „kölyköktől” is, akik egy-egy jól sikerült esti buli után azzal szórakoznak, hogy hajléktalanokat akarnak megverni. No de emberére talál, aki Lászlóval akar kikezdeni.

– Én aztán nem ijedek meg senkitől. Én tudok verekedni, és ütök, ha kell! – bizonygatja az állandóan mosolygó László. Termetéből nem következne harciassága, de természetesen nem kételkedünk a szavaiban.

Inkább magának

Érkezik egy másik autó, László ugrik, újra integet, és szolgálatait siker koronázza.

– Csak egy perce ugranék be ide a cipészhez. Vigyázna addig az autómra? Inkább magának adnám a pénzt, mint az automatának – hadarja a hölgy, és már szalad is, nehogy ellenőrzést kapjon az alatt az egy perc alatt. László pedig figyel, hiszen a fizetségért meg kell dolgoznia.

Ez persze nem gátolja meg abban, hogy tovább szője a szót. Azt mondja, 8 éve van itt, télen, nyáron, hóban, fagyban, napsütésben.

– Marhára jó ez az élet – jelenti ki továbbra is mosolyogva, nem tudni, hogy ezt pontosan hogy érti: irigyeljük vagy inkább sajnáljuk sorsa miatt.

Reggel 7-kor kell kijönnie a hajléktalanszállóról, de mint mondja, aludt már kint mínusz 20 fokban is. Hogy ezt hogy lehet kibírni?

– Muszáj, drága odafigyelni! Én nem hűlök ki, az biztos. Alul van a nikecell, aztán betakarózom a lópokróccal, arra jön a nejlon. Az visszatartja a meleget és a párát. Én itt vagyok mindig, ez az én területem. Engem eltart, ez a jó benne. Persze nyugodtabb lennék, ha felszerelnének ide egy kamerát, akkor biztonságosabb lenne ez a hely. De nézzen csak fel arra a házra! – fordítja fejét a parkoló határán magasodó társasház ablakai felé.

– Ott mind barátok laknak, ügyvédek és mások. Ők azért figyelnek, nehogy bajom essen.

László arról nem szívesen mesél, hogy lett hajléktalan. Annyit tudunk csak meg, hogy van családja, még unokája is, de mint mondja, túlságosan hosszú lenne ebbe belebonyolódni.

A holmija bedobozolva

Géza bizalmatlanabb az újságírókkal, elárulja, volt már rossz tapasztalata. Ő tavaly még teljesen normális életet élt. Volt munkahelye és albérlete. Sokat dolgozott. Aztán nőttek az igényei, így pluszmunkát vállalt, hogy még több mindent meg tudjon venni magának, és ha már dolgozott, normálisan akart táplálkozni is. De beteg lett, és elbocsátották a munkahelyéről. Most a holmija egy barátjánál van bedobozolva. El akar adni mindent, és elköltözni a Dunántúlra. Kéregetni ő sem kéreget, mint mondja, sokszor épp azért adnak nekik egy kis aprót az autótulajdonosok, mert nem koldulnak. Csak ülnek és várnak…

– Hegyi Erika –



A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdet�s